Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Faludy György: A Duna (vers)

Negyvennyolc késő tavaszától idejártam minden vasárnap reggeltől hétfőig, hogy távol maradjak talpnyalók, tekergők, besúgók s komcsik zsivajától.

A kocsmárosné, nem tudom mért, megkedvelt. A kis sufnit adta szállásul, hol gyertyát gyújtottam és szalmazsákon aludhattam. Beleszerettem a Dunába.

A kocsma ablakából lestem a folyót. Nem fordultam hátra.

Mit bántam én, kik jönnek-mennek, hogy esznek-isznak a vendégek, mint verekednek - olykor vér folyt -, hány halat fogtak, mit beszélnek. Avagy kiültem a folyóhoz.

Hajnalban néha tejfehér volt, máskor gyűrötten citromsárga, késő alkonykor tükrös szürke, vagy mint a felmerülő bálna.

A partnál nappal állni látszott, beljebb vonalban futott árja. Záporban szemem előtt szűk lett, akár egy hegyes végű kád, száz szökőkút emelte rajta apró fejét. Az éjszakák fáztak. A telihold ezüstös sárkánya lassan ballagott a víz színén, át a túlpartig.

Párás éjjen a csillagok, mint hamútartóban az égő gyufán a végső, pirinyó kis tűz. Gödröt ásott magának a víz mélyében lebukó holdsarló s onnan pislogott fel.

De mind közt legjobban talárt az éjszakát kedveltem, hogyha sötétzárka borult reám.

Csak talpam tudta, merre járok, s nem láttam úszó kezemet, mert furcsa szeszélyem fürödni csupán sötétben szeretett.

Egyszer egy hajócsavar omló roppant örvényt küldött felém, - habár rossz vég ez sem lett volna Rákosi Mátyás idején.