Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (V. rész) (Fordította Szenyán Erzsébet)
egy külön kis vackot? Hogyan közlekedjek? Hogyan szerezzek például vizet? A vizet az utca túlfeléről kell hozni, mert ott van a kút. Ez a gyerekek dolga, esetleg a nőké. Egy férfi sosem megy vízért. Itt meg egy fehér uraság a gyerekek közt vízért áll sorban. Ha! Ha! Ha! Ez képtelenség! Vagy, mondjuk, van az embernek egy külön szobája, ahova be akar zárkózni, hogy dolgozhasson. Bezárkózni? Az ilyesmi elképzelhetetlen. Mi, afrikaiak mind együtt lakunk - családtagok, gyerekek, felnőttek, öregek. Mi sosem válunk el egymástól, még a halálunk után is ott marad a szellemünk az élőkkel, azokkal, akik még a világon vannak. Bezárkózni egy szobába úgy, hogy senki se mehessen be? Ha! Ha! Ha! Ez képtelenség! - Azonkívül - magyarázzák nyájasan a helybéliek - a mi negyedünk nem biztonságos. Sok errefelé a rossz ember. A legveszélyesebbek a boma boys - a bandákba verődött, kegyetlen rablók, akik ütnek, vernek, gyilkolnak, rabolnak, mint a mindent elpusztító sáskák. Nagyon hamar kiszimatolják, hogy valami magányos európai lakik itt. Márpedig szerintük az európai biztosan gazdag ember. Ki fog akkor téged megvédeni? Én azonban megmakacsoltam magam. Nem hallgattam a figyelmeztetésekre, elszánt voltam. Kicsit talán azért, mert néha orroltam az olyanokra, akik ide utaznak, itt aztán holmi „kis Európában" vagy „kis Amerikában" laknak (vagyis luxus- szállodákban), majd amikor hazatérnek, azzal dicsekszenek, hogy Afrikában voltak, pedig azt közelről nem is látták. És lám, segítségemre sietett a véletlen. Megismertem egy Emilio Madera nevű olaszt, akinek a Massey Street közelében egy sikátorban volt egy már nem működő mezőgazdasági áruraktára (a fehérek sorra szüntették meg vállalkozásaikat), mellette - vagy inkább fölötte - pedig egy kétszobás szolgálati lakása üresen, mert senki sem akart benne lakni. Nagyon örült, hogy ki akarom venni a lakást. Egy este autóval odavitt, és segített fölhordani a holmimat (az épület külső falához erősített fémlépcsőn lehetett följutni a lakásba). Bent kellemesen hűvös volt a levegő, mert Emilio még reggel bekapcsolta a klímaberendezést. A hűtőgép is működött. Az olasz jó éjszakát kívánt, aztán gyorsan eltűnt, mert reggel Rómába indult - a legutóbbi katonai puccs után új zavargásoktól tartott, ki akarta menekíteni pénze egy részét. Kezdtem kipakolni. Egy óra múlva kialudt a villany. A lakás sötétbe borult, nekem meg nem volt zseblámpám. A legrosszabb az volt, hogy leállt a légkondicionáló, s azonnal fülledt meleg lett. Ablakot nyitottam. A szobába rothadt gyümölcs, égett olaj, szappanlé és vizelet szaga áramlott befelé. Bár a tenger nem lehetett messze, a zárt és szűk sikátorban meg sem mozdult a levegő. Március volt, a nyomasztó hőség hónapja, az éjszaka még fülledtebbnek, forróbbnak tetszett, mint a nappal. Kinéztem az ablakon. A sikátor alján, fonott gyékényeken vagy egyenesen a földön, félmeztelen emberek feküdtek. A nők és gyerekek aludtak, néhány férfi, a viskók falának támaszkodva, kitartóan engem figyelt. Nem tudtam, mit jelent a tekintetük. Meg akarnak ismerni? Segíteni akarnak? Meg akarnak ölni? Végiggondoltam, hogy a lakásban uralkodó hőségben nem bírom ki reggelig, így hát lementem. Két férfi fölállt, a többiek mozdulatlanul figyeltek. Mindannyi30
