Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Kányádi Sándor: A nyomaveszett tölgyfa (Gerd Kuzebaj versei elé)

mint Gyergyó, a kőből rakott hegyek nélkül, vagy még inkább Szentegyháza környéke, a Hargita nélkül. Már virágzott a krumpli, a pityóka, hányta fejét a rizs, gömbölyödött, gyöngyösödött az egres. Sietett a természet, mert alig április dereka táján ment el a hó, és már szeptember vége felé újra le szokott hullni. Vendéglátóim megmutogatták a szent ligetek, a keremetek helyeit, az ősi áldozóhelyeket kiszorító s talán olyan nagyon nem is sajnált, még mindig raktárul szolgáló ortodox templomokat. Gerd Kuzebaj nyomain jártunk. Benéztünk egy pillanatra az udmurt nyelvből érettségizők közé. Vannak tanáraik, kutatóik, rendezőik, van nemzeti színházuk, ahol udmurt nyelven Tenessee Williams egyik darabjait is megnézhettem volna.

Ugyanezt nem mondhattam el - ott is jártam - a sápadtarcúak országairól, az Államok s Kanada rezervátumaiban jobb anyagi körülmények közt élő, százharmincvalahány törzs tagjaiként mintegy félmilliónyi lelket számláló indiánokról. A vancouveri rezervátumban ugyanis az indián iroda fiatal, főiskolát végzett tisztviselői nem tudtak törzsi nyelven. Nem nehezményezik ezt a rezervátum lakói? - kérdeztem. De bizony igen. Esti tanfolyamon próbálják újratanulni anyanyelvűket. Számoljanak el tízig - kértem a főnöknőt. Nem tudott, hatnál elakadt, és a többiek sem tudták kisegíteni. Tanúim rá a feleségem és a minket kalauzoló, tolmácsoló, köröndi származású, vancouveri milliomos asszony, aki még azt is tudta, hogy mi volt Tamási Áron kedves nótája.

Meglepett, hogy az udmurt értelmiségiek hajtókáján a közismert, velük és minden szovjetunióbeliekkel, az oroszokkal is megesett szörnyűségek ellenére Vlagyimir Iljics arcmása van kitűzve. „Pacsemu?” - kérdeztük. „Azért, kaga Sándor - mondták -, mert neki köszönhetően évtizedekig a matematikát, a kémiát is udmurtul tanulhattuk, Brezsnyev óta viszont már csak az udmurt nyelvet tanulhatjuk udmurtul az iskolákban.” És ez nem holmi neobolsevik duma. Tapasztalat.

Eléggé nagynak mondható gerendaház áll az említett iskola mellett - egyébként az udmurt házak tágasak, akár a csíkiak és gyergyógyiak, legalább két nagy szobájuk van és persze konyha, előtér, ami kell is, hogy a hideg ne tóduljon be a házba mindjárt az első ajtónyitással -, ez a ház Gerd Kuzebaj szülőháza volt. Rehabilitálása után lebontották, és itt a rajon (járás) központjában újra fölépítették. A két kisebb helyiségben, az előtérben s a volt konyhában megmaradt tárgyi hagyatéka, relikviái vannak kiállítva: könyvei, kéziratai s talán guzlája, valami a bútoraiból, ami megmaradt, vagy az övének mondható lehetett. A másik két szobában a világ legirigyelhetőbb, élő irodalmi múzeuma működik: az iskola leánykollégiuma.

Egy strapabíró terepjárón jártuk be a helyszíneket: más jármű aligha boldogult volna a vendégmarasztaló agyagos sárral. A kolhoz elnöke, egy vidám kis ember volt a sofőrünk. A több száz köbcenti vodka csak segítette a kaptátokra föl, s a gödrök biztonságos kikerülésében is, a rozs- és burgonyatáblák közt vagy a dimbes-dombos erdők útjain. Az egyik keremet szomszédságában az iskola igazgatója, majd estére szállásadónkra lévendő, letérdelt a szent ligettel határos rozstábla sarkán, elővette a zsebkendőjét, tíz körmével kikapart, majd fölmarkolt egy maroknyi sárgás-agyagos udmurt földet, belekötötte a zsebkendőbe, s a kezembe adta, és arra kért, hozzam haza, az én hazámba, Erdélybe; ennél többet nem adhat. Hazahoztam.

6