Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Csíki László: Petőfi szemfoga
Csíki László Petőfi szemfoga M 1TJ.Í másnak hitte volna magát a gyerek, ha nem betyárnak, kurucnak, negyvennyolcas hősnek? A történelem ennél a pontnál megállni látszott. Játszhatott volna a gyerek későbbi szovjet pionírt vagy partizánt, de emlékezetem szerint mégis inkább Winnetouként kalandozott a csíkszentdomokosi temetőkertben, és Sepsiszentgyörgyön a nemzeti zászlót lengette, mely festék híján tiszta fehér volt. A történelem nemcsak megállt, egymásba is csúsztak hősi eseményei. Hihettük, hogy Mátyás a királyunk, mesebeli inkognitóban, és Székelyföld szegletében Tyukodi pajtás táncol a havon. Nagyapám bezáratott asztalosműhelyének sarkában, egy romos szekrény polcán megtaláltam nagybátyám vitézi oklevelét, és az is amolyan negyvennyolcas relikviának tűnt, ha nem egyébért, a vitézi cím miatt. A szekrénybeli vastag fedelű emlékkönyvekben ott álltak mereven, kő- nyomatosan a negyvennyolcasok és az elsővilágháborús Érdekes Újságban fekete-fehér fényképeken hómezei hadaink. (A csaták s főként a hadifogság színhelyei mind havasak voltak.) Kiszínezett levelezőlapokat is találtam a szekrényben. Szó egy sem esett róluk, a keletkezésükről. A szülői hallgatásban az első világháború összekeveredett a másodikkal, akárcsak a tábori lapok. Nagyapám is, apám is írt valahonnan messziről, romantikusan idegen nevű, ám hideg helyekről. Azoktól már csak egy lépésre volt 48 az idő végtelen hómezején. Mindig egy háború, egy vereség után éltünk, ettük vasárnap ebédre a puliszkát szilvaízzel, és örvendtünk, hogy élünk. A falon, Jézus mellére kitett lángoló szíve mellett az aradi vértanúk csoportképe függött, ha nem éppen a csókos ajkú II. Rákóczi Ferenc. Emlékezetessé minden régi ember attól lett, hogy „az életét adta...” Falusi néptanítók ezek arcképét faragták a széktámlákra, gyerek-szerelmeink történelmi dátumokra ültek üde fenekükkel. A múzeum hideg márványillatában, a népi mesterségek kiállítóterme mellett, a varsák, rokkák, méhkasok után bun- kós nyelű pisztolyok sorakoztak, odább meg intarziás asztalok, melyeken bizonyára aláírtak valami fontos nyilatkozatot vagy fegyverletételt, és szekreterek - nyilván secretekkel, titkokkal tele. És persze az ágyú. Ragyás, barna fém. Gábor Áron rézágyúja. Fel-felültünk a csövére rövidnadrágosan, combunk között, bőrünkön éreztük a történelem borzongását. A történelemnek - mely mindig hősi és tragikus volt - csak a helyi nyúlványait lehetett érzékelni, más eseményei, személyei: akár az eszmék, távoliak, elvontak, szépek és valamiképpen nem egészen valóságosak. Éppen ettől lehettek időszerűek. A múzeumi zászlókon: Egyenlőség, Testvériség, Szabadság. Azóta sem kell nekem több ideológiából. Én akkor értettem meg, milyen is lehetett ez valójában, amikor azt olvastam, talán épp Jókainál, hogy Petőfi Sándornak volt egy kiálló szemfoga, s ha megharagudott szorgos társbérlőjére, épp Jókaira, azzal megharapta a fejét. 61
