Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Nagy Miklós: Don Quijote, Rip van Winkle és Mikszáth Kálmán hősei

Tanussy, a feltámadt Zrínyi ugyan a múlt igézetében élnek, ám lelkűk sivár, Zrínyi alakja kidolgozatlan is. Mácsik inkább rögeszmés, mint a tegnapelőttben eltévedt! Másként áll a dolog Pongrácz gróffal, Uhlarik apóval; őket már a búsképű lovag testvéreinek nevezhetjük.

A délibábok hősében (1873) Arany László egy nemzedék erkölcsi csó'djére irányította az olvasók tekintetét. Hűbele Balázs egyetemi hallgatóként hitt az önkényuralmak összeomlásában, 1859 nyarán belépett az itáliai magyar légióba, hogy fegyverrel harcoljon az olasz és magyar szabadságért. A hazai felszabadító háború elmaradt, Balázs egyre tétovábban kísérletezett a gazdasági reformmal, belpolitikával, folyószabályozással. Nem a régmúlthoz tapadt, csupán a félmúlthoz. Petőfi, Kossuth, később a reformer Széchenyi évtizedeihez. A kiegyezés utáni szűkös lehetőségek között, bölcsesség, szaktudás és kitartás híján így lett ábrándos tervkovács, oldalági Don Quijote-leszármazott.

E jellemtípus és sorsminta párhuzamait fellelhetjük a hetvenes évek regényeiben Asbóth Jánosnál, Beöthy Zsoltnál, hiába keressük írónk ismertebb epikus alkotásaiban. Ám, ha megvizsgáljuk a másodvonal inkább újságírói tolira valló karcolatait, nem marad el az eredmény. A jó öreg Raksányi (1883 — Elb VIIL86.) címszereplője korábban Garibaldi s Miksa császár csatáiban vitézkedett, most Tisza alatt már megelégszik a tüntetésekkel: le a mágnásokkal, a Henczi-szoborral, a cilinderes (hazafiatlanul öltözködő) járókelőkkel! Nincs politikai érzéke, se vagyona, se tekintélye, hanem a pörösködési hajlama, dicsekvő kedve elpusztíthatatlan. Csaknem hozzá hasonló nevetséges figurává süllyedt az öreg Csanády Sándor, bihari 48-as párti honatya. (Meghalt Csanády bácsi 1888 Cikkek XXVI: 15-18.) Birtokait nagyrészt pártcélokra áldozta, megbecsülni már elvbarátai sem tudták folyton ismételt, „zaftos frázisai" miatt. Mikszáth a „bácsi" érdeméül tudja be gyermekies önzetlenségét: a korrupt Katánghyak meggazdagodtak egy-két képviselőházi ciklus alatt, ő pedig tökéletesen elszegényedett. Szintén szenilis, kormányfaló politikusnak ábrázolja az agg Madarász Józsefet. Jókai-életrajzának Alkony című fejezetében idézi hírhedtté vált szólamát: „Én a megnevezett Jókai Mórt hazám ellen vétkes egyénnek esmérem..." (R XIX: 177.)

Frázissá silányult „honszeretet", örökös szélmalomharc a parlamenti többséggel szemben, hangzatos és megvalósíthatatlan javaslatok a függetlenség növelésére. Ilyennek láttatja a szerzőnk a századvég szélsőbaloldali ellenzékének többségét: Cervantes hősei, de rossz, olcsó kiadásban. Megtalálhatjuk e típus Bach és Schmerling alatti elődeit is munkásságában: az „együgyű Gábel János" vérbeli forradalmárságával kérkedik, csupán olyan diákokat fogad el kosztra, kvártélyra, akik 1848-49-ben születtek. (Tavaszi rügyek 1887-Elb XII:: 74.)

Minden kiábrándultsága, kétkedése ellenére is mélyen él a nagy Palócban a hazai risorgimento gondolatvilága. Idős korában — az agrárius, konzervatív törekvések térhódítása láttán — sokkal inkább a demokratikus, klerikalizmus- ellenes eszméket hangsúlyozza belőle, mint a nemzetieket. Érvényre juttatja felfogását olyan auktorálisan is kitüntetett hőseiben, mint Tóth Mihály vagy „a vén gazember". Az előbbi iparoscsaládból származik, iparosgyerekekkel barátkozik, egyformán ért a pipametszéshez, pékséghez, milliomos létére öltözetéről holmi falusi „nótárius"-nak nézheti az ember. Fiatalon olyan országba vágyik, ahol már királyt nyakaztak vagy sohasem volt király. Leleményes vagyonszerzésben, puritán életmódban, úri előítéletek lenézésében méltó párja Borly Gáspár, Inokay báró gazdatisztje. (A vén gazember 1904-R XVII.) A katolikus papság iránti lenézését nyíltan hangoztatja, elutasítja a halotti szentséget hozó plébánost.

76