Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Tandori Dezső: Alcím: Antibes

cirkalmak, nem elnyűvőek. Amott - a cirkalmainknál - a szépség, az ötlet, a produkció a plusz; az elnyűvő, kimerítő bemutatásnál a remény, hogy hátha így sikerül mégis. Holott a másik embernek, „a befogadónak” nem lenne elég még az se, ha melletted, veled élné át, csak az teljes, amit maga él át, ez az irodalom közlés-jellegét (pontosság-jegyben) eleve törli.

4. Főcímek keresgélése

Csak úgy a Streisand-könyvet fordítva, besanzsáltam J. A. egyik csudás sorpárját (tartalmát, szellemét, ötletét, evidenciáját). Társném olvassa „betűhibára” a könyvet, s kérdi közben ezt. Mondom: látod (akkor neki is beugrik már), ez az: „Sok ember él, ki érzéketlen, mint én” (hűha, ezt én is elfeledtem; hogy J. A. - nál erre is van kádencia: tessék, ez is egy régi szép kifejezés, hogy „J. A. erről is szól”, mondanánk kb. ma), „kinek szeméből mégis könnye ered. /Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén / nagyon meg tudtam szeretni veled.” Én ezt Streisand és Jon Peters szerelmére adtam kölcsön. Evidenciamondások kíméljenek, gondoltam ma, hogy szerencsére semmit sem kellett fóljegyeznem, de mint Beckett Murphyjének, kutyákkal (vadidegenekkel) lehetett foglalkoznom. Hihetetlenül ették a kiflihéjaimat, gazdáik nem hitték volna: „Megnézem én azt...” - „Nos, megnézte? Nekem is van kutyám t. i.” - ilyen szövegek. Mégis, egy evidenciamondás, feljegyezve, a szeretésre, meg a ,jó” fokozására, elég móka: „Jó téged szeretni, még jobb, ha szeretsz, egyik se a legjobb.” De ez abból a mondásból is jön: „Játszani és veszíteni, ennél már csak játszani és nyerni jobb”, vagy fordítva, „... de játszani és veszteni majdnem ugyanolyan jó.”

„Ami már szóba kerül, túl van beszélve.” Hát mennyit is ér a szó -, hogy „szóba kerül”? De mire jók ezek a dolgok? Elteszem egyelőre ezt a dédelgetett matériát, gyűjteményemet, s erre jutok: a nagy Sz. E., J. A. helyek azért jók (legjobbak), mert összefüggést szolgálnak. Mégis: altisztek, alcímek bírnak lenni.

Megindultan gondolok vissza mindazokra, akikkel József Attiláról (lelkesedve) beszélgethettem, akik megtiszteltek, hogy abbéli alapérzületeiket elmondták. „Nekem”? Nem, és itt bejön a „valami” már olyan focim, mely alcími létet vállalt. Sajnos, e kettőre egy személy kevés, s valamennyien egy-személyek vagyunk, ebbe kell néha belehalni. Vagy az esőbe. Az igazi szerencsejáték még csak a géneké se. Az evidenciamondások nem a nyelv kavicsok (génjei), nem aranymosó munka, amit például J. A. (Sz. E. stb.) végzett. (Óriási módon „zen” mondás, „koan” ez: „Emlékszem, emlékszem, nem tudom mire”, Szép Ernő, azaz Sz. E.). Ugye? J. A. -1 teljesen kiaknáztuk ilyesképp, s az, hogy evidenciahelyei elevenek, kevés anyag az elemzéshez. Az ember visszagondol: például ahogy ma Kiss Ferivel beszélgettünk J. A. — ról, közös ismerősök nevei (mit, nevei!) bukkantak elő, s az én Maury-Momy-Guibert történetelmondó vágyamból is sok mindent jobban megértettem. Igen, J. A. efféle megértésünket „szorgalmazta”. Olyan volt ő, mint Delmore Schwartz, a novellista strandfényképésze Coney Island-on, tökéletes fotót akart készíteni a szerencsétlenkedő szerelmespárról. Volt neki „egy ilyen belső mércéje”. Nem akarta összecsapni a dolgot. A dolgok néha magukat csapják össze. „Összecsapnak a hullámok” — szeretek újabban ilyen sírkövet rajzolni, a két betűből, ugye, hérakleitoszian, hullámlanak a vonalak. A víz összecsap - felettem? engem? Alaposságra törek8