Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)
komoly-komolytalanul, elszánt-cinikusán. Kiváltképpen, ha nem felejtjük el, miszerint a vers címe Párád, a külön nyomtatott, tehát igencsak hangsúlyos utolsó sor viszont: „S hogy: »Tölts hozzá bort a rideg kupába!«” A költó'ietlen, tényeket közlő' verssel is kísérletezik Fekete Vince (Ostromzár), a végén action gratuite-re emlékeztető gesztussal, amely nem a személyességet csempészi vissza, inkább francia forrás felé irányít meg egy fel/meg/újított „új tárgyias- ság” felé. Az előbbi tájékozódás sarkpontjait Gide és Camus regényeinek táján kereshetjük, az utóbbit maga kísérletezte ki, nem utolsósorban saját panaszainak és keserveinek vélt „szubjektivizmus”-át ellensúlyozandó. Hiszen ebben a kötetben a pőre meztelenségig ható önleleplezés éppen úgy helyet kap, mint a nonszenszig hatoló, zárójelekkel, ragokkal megtört versbeszéd, a kidolgozatlan ötlet ( Hölgyek című kétsoros) és a személyes kiszolgáltatottságnak előbb kozmikussá, majd az ajánlás révén nemzedékivé, a versegészben pedig helyi meghatározottságúvá dimenzionálódó változata. A „haza” lehetséges jelentéseivel többen eljátszottak már, mint Má- rai Sándor Jókai Mórról írva, a hon és a haza szétválása százados tanulságokat sugall a Himnuszban, Cs. Gyímesi Éva beszédes kötetcíme időszerűvé és helyzettudatot szemléltetővé formálja a kérdést: Honvágy a hazában, Fekete Vince Haza és haza című verse (Mózes Attilának ajánlva) egy költői szereppel való szembenézés dokumentumának is fölfogható. A transzszilván poétától elvárt szókincs, allegória, utalás immár nem a megszokott versépítésben kaphatja meg (megváltozott, változóban lévő, kétségekkel fogadott) jelentését, hanem abban a retorizált költészeti nemre való reagálásban, amely a szent és a profán belső dialógusából származtatható, felbontás és összerakás dialektikájának mentén szemlélhető. A háromszakaszos vers fény és sötétség „emblémáiéval helyzet(tudat) megjelenítését vállalja, ugyanilyen értelemben él a magasság-mélység oppozíciójával is. Ami azonban valóban elfordulást eredményez a hagyományos képzetköröktől, a »vadnövény« emblémájának jelentésrétegzettsége, az »igék« jelentéstartamának átstrukturálódása, és a befejező szakasz keserű (ön)szatírája, régiónk alulról szemlélt történelme: A sűrű pépből ki, nincs szabad út. Oda, hol szőke fény nyaldossa a szobát. Hova nem hozza szél jaguár szagát. Ki haza vágy, de mindég csak haza jut. A (költő)-sors egyébként szintén többször végiggondolt témája Fekete Vincének, s ezzel párhuzamosan az élhető élet, a létezők szabadsága készteti versbe fogalmazásra. A pátoszok ellen költőietlen, nem egyszer naturálisán nyers elemek versbe applikálásával védekezik, miközben nemigen vonja kétségbe a „fennkölt” státusát, pusztán a köznapi, a profán, olykor az obszcén, a vulgáris, kontextusába illeszti: „hiányod csendben szórja rá díszeit műfogsor rágja és ébren éveit belepi halkan hajdani szexfűillat.” (térden-könyökön) Fölöttem papucsosan klappol egy nő. Verset írok. Zihálását majd éjjel hallani. 88
