Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Kenéz Ferenc: A nagy E betű (Áttelepedési napló 1988 novemberétől 1989 márciusáig)
semmiről, amihez közünk van. Nincs erőnk semmihez. Egyszerűen: ezek itt nem mi vagyunk. Nem ezt az életet éltük húsz éven át, mint amit az utóbbi egy-másfél évben élünk. Mi egyfolytában dolgoztunk húsz éven át, most meg egyfolytában menekülünk az elől, hogy valamit is csinálnunk kelljen. Várunk magatehetetlenül. A személyiség totális leépülése következett be. S egyre inkább és egyre többször érzem úgy most már, hogy nem áttelepedő vagyok, hanem menekülő. Menekülő abból, ami már körülöttem van. Jelentkezik a két bútorszállító munkás: jöhetnek-e csomagolni? Mondjuk: jelentkezzenek egy hónap múlva, hátha akkor már többet tudunk... December 1. Fafaragó ismerősünkkel találkoztunk, éppen a vámfőhatóságtól jött. Noha csak kilenc körül kezd a hivatal, reggel öt órakor már ott sorakoznak az emberek. Elmenők mindannyian, útlevéllel a zsebükben. Itt dől el, hogy gondosan összeállított listáik megfelelnek-e az előrásoknak, hogy elvihetnek-e öt szekrényt vagy csupán kettőt, hogy dacára a kulturális bizottság jóváhagyásának, kivihető-e Magyarországra a műtárgynak számító huszonöt kalotaszegi cserép tányér. Fafaragó barátunk boldog: az első hat embert engedték be a vámfÖnökhöz, a többinek a több órás várakozás után azt mondták jöjjenek két hét múlva. Ugyanis ezután már csak januárra lehet föliratkozni, év végéig már nem tudnak több embernek vagont biztosítani. Fafaragó barátunk boldog: a hajnali várakozók között ő volt a hatodik. „Rendes ember a vámfö'nök - mondja elfogadott mindent!” Az a hír járja: akitől elfogadják az ajándékot, attól elfogadják a vámlistát is - nem kötnek bele. A délelőtt folyamán még egyszer összefutunk fafaragó barátunkkal. All Kolozsvár főterén kétségbeesetten: kiderült ugyanis, hogy már neki sincs üres vagon decemberre. Azt mondták a rakpályaudvaron, jöjjön egy hónap múlva. All a főtéren, igazságos Mátyás lovasszobrával szemben, s azon töpreng, merre induljon, kihez forduljon — kit lehetne lekenyerezni. „Pénz, kávé, whisky, amerikai cigaretta, itt van minden a táskámban - csak azt nem tudom, hogy kinek kell adni?” Várja, hogy valaki súgjon neki. Anélkül állhat itt napokig, s gondolkozhat a kiskapukon. Nem nyílik meg előtte semmi, sehol. „Ezek a pénzköteg vastagságát már centiben mérik. De nem is az a baj. Kinek adjam? Ezt mondja meg nekem valaki?” Hát bizony, ehhez mi nem tudunk hozzászólni. Állunk hallgatagon. S szomorúan állapítjuk meg, hogy bizony Mátyásnak sem igen vehetjük hasznát. Hallgat ő is. Még tán jobban, mint mi... December 2. Ma befutott édesanyám lapja. Szegény, kedden egész délelőtt a postahivatalban ült, telefonálni próbált nekünk. Csak éppen azt nem tudta, hogy nálunk már nem működik a telefon, még nem kapta meg a levelemet. Ágnes délelőtt nekiült szőni, én a vámpapírokat rendezgettem egész délelőtt. Délben elmentem sörért. Lilla megjött Anna doktornőtől, aki most tudta meg, hogy mi is elmenőben vagyunk.,,Mikor meghallotta, teljesen elsötétedett az arca, s szinte abban a pillanatban el is fordult tőlem. Attól kezdve már nem voltam érdekes, mint beteg!” - meséli a lányom. Majd még hozzátette: „Mi az, most már az írók is elmennek?” Mintha én lennék az első, akiről hall... Délelőtt nagyjából lécéntiztem a bútorokat, s próbáltam „berakni” őket „papíron” a konténerbe. Talán-talán beférünk. Bár az egyik rakodómunkás azt mondta a múltkor bútorainkat látva, jobb lenne, ha nagy konténert kérnék. Csak hát az sem jár mindenkinek. Nem igény kérdése a dolog. Súgás kérdése ez is, amivel Mátyás király sem tudott mit kezdeni... Ha arra gondolok, hogy mindannyian valamiféle súgások, súgók kezében vagyunk ettől a pillanattól, akkor az embernek nemigen van már kedve a hangos be60
