Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Vekerdi László: „Kisebbségben” - „Európa három történeti régiójáról”
galma.” A só a hűtőládák előtti korban a háztartások és a „húsipar” nagy tartósítóeszköze volt; a bor sem csupán a mámor itala: az egész mai üdítő(?)ital-ipart helyettesítette. Lényegesebb kivitelére a 13. században és a 14. század elején még nem került sor. „A kor legkiemelkedőbb, minőségi borvidéke a Szerémség volt... A budai vásáron megforduló zimonyi, szalánkeméni, nagyolaszi, engi kereskedők Esztergomig, sőt tovább, a bányavidékig szállították a Szerémség borát, de esztergomi kereskedők is foglalkoztak annak forgalmazásával”. A bort részint hajón, a Dunán szállították Budára és Esztergomba, részint szekéren azon az úton, „mely az eszéki réven kelt át a Dráván, majd Mohács, Szekcső, DunaíÖldvár és Adony érintésével vezetett Budára, Martonvásáron és Bicskén át pedig Esztergomba.” A másik jelentősebb borvidék a Balaton körül, Somogybán és Zalában alakult ki; ennek a szállítását főként fehérvári kereskedők látták el. Esztergomból a bort a Garam völgyében szállították Selmecbányára és Besztercebányára, s egy része Nagyszombat felé a „briinni úton” Csehországba is kijutott. A Sopron, Pozsony, Nagyszombat környékén „éppen korszakunkban fellendülő jellegében már inkább polgári szőlőművelés” majd csak az Anjou-korban talált jelentősebb export-piacra Ausztriában és Morvaországban. Hasonlóképpen sóból is csak kevés került kivitelre, Sopronon keresztül. Annál fontosabb volt viszont a só az itthoni országos piacon. „A sókereskedelem korai idők óta királyi monopólium volt, lebonyolításában számottevő szerepet játszottak a hazai mohamedán — „szaracén”, kivált káliz - kereskedők. Az erdélyi sóbányákból szállított rakományok két nagy raktárhelye Szalacson és Szegeden volt, innen szállították tovább a sót az országhatárokig (1222, 1223). A királyi sóraktárak a két legfőbb korai sószállító út állomásai voltak. Az egyik útvonal irányához igazodott a korai Szolnok megye sajátságos, az észak-erdélyi Dés vidékétől (Belső-Szolnok) a Tiszáig (Külső-Szolnok) elnyúló hosszanti alakja; ezen a sóúton volt szerepe a szalacsi raktárnak. A közép-erdélyi (Torda, Kolozsakna, Székakna) és délebbi (Vízakna) sóbányákból a Maroson szállították a sót Szegedig, ahol átrakták szekerekre és a »káliz úton« (1158,1208) átfuvarozva a Dunához, a szekcsői révtől megint folyamon továbbították Pest felé és tovább. Volt még egy északibb víziút is, mely a Dés környéki bányákból a Szamoson, Szat- már érintésével, majd a Tiszán vezetett lefelé Szolnokig. Ily módon a sóellátás tulajdonképpen már all. század óta kijelölte az ország nyugat-keleti irányú forgalmának fő csatornáit, a tatárjárás után azonban bizonyos átrendeződés következett be. A marosi víziút megtartotta fontosságát, de a forgalom további iránya a régi »káliz útról« valószínűleg már korszakunkban átterelődött a Duna-Tisza közét Kecskeméten át-átszelő »budai nagyútra«. A másik két korai út jelentősége azonban, úgy látszik csökkent; erre utal egyebek között az a negatívum, hogy e sávokban városok nem alakultak ki. Ezzel szemben megnőtt a szerepe annak az útnak, mely Erdélyből a Sebes-Körös völgyében, Váradon át vezetett Szolnok és Buda felé.” Elsősorban sóút volt ez is, de hamarosan az Erdélybe irányuló forgalom legfőbb szálává növekedett jelentősen hozzájárulva Várad és Kolozsvár városiasodásához. Szűcs Jenő az utaknak, az utakon zajló forgalomnak és az utakat rovó kereskedőknek (Henri Pirenne híres „poroslábúinak”) tulajdonít döntő szerepet a városok keletkezésében és fejlődésében és - elsősorban IV. Béla város-politikájával kapcsolatban - a királyi akaratnak, a privilégiumoknak, a jogi-törvényi szabályozásnak. Ahol ez a kettő, vagy akár az egyik hiányzott, ott nem keletkeztek és nem növekedtek városok. A Nagyalfóld hatalmas térségein Szeged és Várad kivételével nincsen város, és Dél-Dunántúlon is csak Pécs. Ezt a várostalanságot nem lehet a tatárjárással vagy a magyarság valamiféle urbanizációs-alkalmatlanságával magyarázni. „A városhálózat egyenetlenségének magyarázata alapvetően nem a katasztrófa vagy az etnikum, hanem a gazdaság dimenziójában rejlik, mindenekelőtt abban a »peremhelyzetben«, mely Magyarország betagolódását jellemzi a nyugati gazdaságba. A városképző hatékonyság a külkereskedelem hármas nyalábú nyugati sugárzása mentén Budáig, észak felől legfeljebb Kassáig terjedt, s a három bányavidékről (Garam-vidék, Gömör-Szepes, Erdély) kapott további impulzusokat; ugyanakkor az ország belső területeinek az állattenyésztésen kívül nem volt olyan speciális kulcsterméke (érc, só, bor), mely a még meglehetősen gyér »belső távolsági« forgalom révén, az előbbivel együtt, a kereskedő elemet elementáris erővel vonzotta volna, vagy elementárisán segítette volna elő a népességkoncentrációt. Ha az ország távolsági forgalma egyelőre beérte Fehérvár és Buda két országos vásárának elosztó funkciójával, e belső térség is beérte két város, Várad és Szeged további közvetítő funkciójával. A helyi elosztáshoz és a napi forgalomhoz már elegendőek voltak az egyszerű vásárhelyek, a születő mezővárosok vagy »parasztvárosok«. • 26
