Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)
út 60-ban. Bement oda, aholis egy nyilas-igazolványt tettek az orra elé, mondván: Barátom, kiderült, hogy maga nyilas volt! Mit akar itt?! Az igazolványban nem volt fénykép, de az ő neve szerepelt benne. Jó, mi: Marx, mint nyilas! Teljesen kikészült, és akkor jutott eszébe, hogy valóban nyilas. De hogyan? Mivel régi boltjába, ahol inaskodott, sok nyilas járt vásárolni, főnöke a tudta nélkül beíratta a nyiiaskeresz- tes pártba. Jó ómen lesz a vásárlók számára. Ez aztán később rossz ómen lett. Hiába próbálta megmagyarázni ezt, elhallgattatták és azonnal B-listára helyezték. Kirúgták a közértből, s azt hiszem egészen 1953-ig, a Nagy Imre-kormány megalakulásáig feketemunkákból élt, leölt disznókat szállított vidékről éjszaka oldalkocsis motorkerékpáron pesti fölvásárlókhoz. Vagyonát 1949-50 fordulóján államosították. Villáját, amely a nagynénjéé volt, Csepel leghíresebb sztahanovistája kapta meg. Apám volt az örökös. Utóbb „rehabilitálták” ezt az eljárást, és 1959-60 táján vissza akarták adni a villát, de csak akkor, ha kifizeti az addigi renoválási, fenntartási és egyéb célból ráfordított költségeket. Mivel nem tudták a pénzt letenni, el kellett adni a villát körülbelül hetvenezer forintért. Ebből aztán kiegyenlítették a ráfordítási összegeket, aztán se villa, se pénz. Maradt néhány ezer forint. Ma ez az ingatlan mintegy hatmillió forintot ér. All, laknak benne (mások), meg lehet nézni. Az állam vette meg, s a sztahanovista felesége továbbra is benne lakott, már egyedül, mivel a sztahanovista „elvtárs” disszidált, ha jól tudom az 1956-os „események” alatt ment Nyugatra, mert izzott a föld a lába alatt... Apámnak maradt egy romos háza a Szent János utcában, ez később Csőgyár utca lett, hiszen a Csőgyár mellett húzódott. Itt három főbérlő lakott havi 30-30 forintért, s állandóan följelentgették apámat, hogy rossz a kémény, javítsa meg a falakat (a ház egy része vályog volt) stb. Később elkezdték szándékosan locsolni, hogy rothadjon, végül életveszélyessé nyilvánították és lebontatták. A bérlők lakást kaptak, apámnak pedig maradt egy kis téglaháza az udvar végében, a telket viszont leválasztották és államosítoták. Amikor életbe lépett a kárpótlási törvény, kiderítettük, hogy mindez apám öröksége volt. A törvény alapján azonban csak a telek értékét vették számításba. 753 négyzetméter ez a telek, amelyre 850 ezer forint körüli értéket állapítottak meg. Ebből, mivel hárman vagyunk testvérek, apám időközben elhunyt, háromszor 113 ezer forintos kárpótlási jegyet kaptunk, amelyet összesen 210 ezer forintért értékesítettünk. Nekem így 70 ezer forint jutott, mert azonnal kellett a pénz és a 113 ezer forint értékű jegyet ennyiért tudtam eladni. Miután a telek teljesen üres, jogszerűtlennek tartjuk ezt az eljárást. Elvártuk volna, hogy ahogyan hajdanán egy tollvonással elvették, ugyanúgy egy tollvonással adják is vissza. Ebben a kérdésben Tor- gyán Józsefnek adok igazat. Testvéreimmel együtt a telekre tartottunk igényt, hiszen üresen is ki lehetne adni. Lehetőség sem adódott visszavásárolni a kárpótlásijegyekért, mert hivatalosan 850 ezer forintot ér, s nekünk összesen 339 ezer forint értékű jegyünk volt. Ez a terület egyébként a csepeli önkormányzat tulajdona. A pénz azonnal kellett, tehát a jegyeket eladtam áron és értéken alul, ezt tudom. Mivel azonban író vagyok és nem kereskedő, s egyáltalán nem értek az üzlethez, 113 ezer forintért semmiféle állami vagyont nem tudtam vásárolni. Még ha mindhárman összedobjuk a kárpótlási jegyeket, sikkor se tudtunk volna beszállni egyetlen licitbe sem. Ezért a pénzért még egy trafikot se lehet venni. A határozatban csak annyi áll, hogy ezt a kárpótlási jegyet az adott körzetben állami vagyonszerzés céljára fölhasználhatjuk. Ha a telket kapjuk vissza, például bérbe adhatnánk vastelepnek, raktárnak, parkolónak stb. és fix havi jövedelmet hozna. Sőt, a ’96-os Világkiállítás miatt még nőhet is az értéke, hiszen az érintett területen van. 27
