Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)
a 18 hónapig tartó jogtalan fogvatartás után 583 ezer forint értékű kárpótlási jegyet kaptam. De mondja, uram, hogy lehet ezt megfizetni?! Sehogy. Ennyi szenvedést. Még milliókkal sem! ... A földhivatal nem tudott papírt adni három holdunkról, ezért kárpótlást se kaptunk érte. Amivel minket kárpótoltak, az az igazi értéknek csak a töredéke. Összesen három holdra adták ezt a 36 ezer forintot. Annyi van beírva, hogy három hold és néhány négyszögöl földet vittünk be a téeszbe. A kollektivizálás gondolatától is irtóztunk. Mit is tehetne hozzá e szaggatott, drámai történethez a krónikás? Keserű emlékeivel, múltjával még ma sem tud megbékélni a Dávid-házaspár, Margit néni és Feri bácsi. A kárpótlás nyújthatna ugyan némi vigaszt, de nekik - úgy érzem - holtukig az a Dózsa György úti zártkert fáj. A kisajátított élet, a kisemmizett ifjúság. Telket vissza nem adunk! Zsolttal 1979 tavaszán ismerkedtem meg Pakson, ahol a Magyar Néphadsereg kötelékében újmódi munkaszolgálatosként kubikoltunk az atomerőmű-építkezésen. Most a budapesti XI. kerületben, a Feneketlen-tó melletti utcában idézi föl a múltat a hajdani Marx-család leszármazottja.-Apai nagyapámék családja Csepel leggazdagabb kereskedő-famíliája volt, és hatalmas vagyonra tettek szert—mondja Zsolt. — Hozzá kell tennem, hogy tisztességes munkával teremtettek jólétet maguknak, csak később, az új társadalomban nevezték őket kizsákmányolóknak. Vegyeskereskedésből éltek, úgynevezett gyarmatárukkal, fűszerrel, déligyümölccsel és minden más, ehhez a fogalomhoz kapcsolódó árucikkel kereskedtek. De jótékony célú tevékenységet is folytattak: fölépítették az általános iskolát, képeslapokat adtak ki Csepelről stb., stb. Római katolikus svábok az őseim. Csepel az idő tájt még nem tartozott a fővároshoz, csak 1950 után csatolták hozzá, addig nagyközség volt. Az akkori aglomerációs településekkel együtt (Budafok, Solymár, Soroksár, Pestszenterzsébet stb.) Csepelt is a sváb többség jellemezte. Ez a kereskedőréteg azért került a peremvidékre, mert kiszorultak Budapestről. Zsidó nagykereskedők fészkelték be magukat a belvárosba. Csepelre egyébként Budafokról keltek át az emberek, a történet szerint teknők- ben, ladikokban eveztek át a szigetre. A mi családunk Csepel legősibb utcájában, a Szent János utcában telepedett le, majd tovább terjeszkedtek, s az akkori Fő utcában építették föl villájukat. Az üzlet az utca felőli frontról nyílott. Nagyapám nyomába lépve apám is folytatta a kereskedést, tanonc, majd segéd lett. Fiatal korában valódi aranyifjú volt, de úgy, hogy ledolgozta a munkaidejét és délután öt órakor csípte ki magát, mint egy dzsigoló. Am délelőtt még a hátéin vitte a százkilós cukorzsákokat és a többi árut a nagyságos urakhoz a cselédlépcsőn. Tehát ahhoz, hogy gazdag ember lehessen, végigjárta a kereskedői szamárlétra fokait. Kitört a háború, négy évig harcolt a fronton, majd hazakerült. 1945 után, még Tildy Zoltánék alatt próbálta folytatni a kereskedést, de akkor már bizonyos belső családi züllések is rombolták a famíliát, amely rendkívül népes volt, és majdnem mindenki saját üzlettel rendelkezett. Sokan meghaltak, s a vagyont nem lehetett együtt tartani. Addig-addig variáltak, míg eljött a „fordulat éve”, és apám állami boltigazgató lett. Nem az ő boltjukat államosították, hanem Pesten, a Kinizsi utcában lett egy közért igazgatója. De, hogy többet keressen, borkimérést akart nyitni. Furcsa módon ezt is az Államvédelmi Hatóságtól kellett kérvényezni az Andrássy 26
