Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Vekerdi László: Magyar lovagkor? (Egy "operatív" politikai elit "hiánya szükségessége és feladatai" Magyarországon
gáti érteimben vett állandó hivatalt, kancelláriát szervezett. Élére Párizsban kiképzett jeles udvari papját, Adóiján budai prépostot nevezte ki kancellárnak.” A fényes udvartartáshoz az alapot Béla szigorú gazdálkodása és ügyes pénzügyi politikája teremtette meg. Európa leggazdagabb uralkodóinak egyike volt, nem csoda, hogy maga előkelőén nősülhetett, Imre fia pedig Alfonz arragóniai király leányát vette nőül, Margit leánya a bizánci császár, Angelosz Izsák felesége lett. „E házassági kötésekkel Európa legelőkelőbb és leghatalmasabb uralkodói magukkal egyenrangúnak ismerték el Magyarország királyát aki a kortársak szerint »dicsőséggel és diadalokkal halmozta el nemzetét«.” Az akkori Nyugat kétségkívül szívesebben és őszintébben fogadta a „felzárkózni” vágyó Magyarországot mint a mai, pedig nemcsak hogy az ország, de még maga a királyi udvar sem volt olyan tökéletesen és nyugati értelemben „lovagi”, mint a Hóman-Szekfű festi, az esztergomi fényes palota és az ott meghonosodott előkelő szokások ellenére sem. Fügedi Erik idéz erre egy találó kis jelenetet: „III. Béla egy alkalommal egy jámbor fogadalomból az egyház javára tett intézkedést erősített meg, s az oklevél befejező soraiban ez olvasható: »E fogadalmat és felajánlásomat a király és az összes jelenlevő főember helyeselte. És hogy örökre érvényes legyen, a király parancsára Pál prépost és annak királyi jegyzője a jelen oklevéllel és királyi pecséttel megerősítette. Amikor a király ezeket megparancsolta, egy vasárnapon Zsennye ispán házában egy tölgyfa alatt ült, és ezek az ispánok voltak vele: Dénes, bácsi ispán, Gál, erdélyi fehérvári ispán, Tamás, kolozsi ispán, Szemere, semptei ispán, Pongrác, temesi ispán, Antal, újvári ispán, Subanus, esztergomi ispán, Sámson fia Tamás, ispán, Kornél győri ispán, Záh fia Tamás és a király sok más, közelebbi és távolabbi tisztség- viselői, akiket teljes számban név szerint elősorolni és leírni hosszú lenne.« A kép, amit a kancellária ímokja elénk rajzol, szinte idillikus. Zsennye ispán házának udvarán, a tölgyfa alatt ott ül a király, és körülötte nagyszámú kísérete, amelyből csak az első rangban és presztízsben legmagasabban elhelyezkedő tíz ispánt ismerjük név szerint... Mint azt egy egészen más külföldi híradásból és később IV. Béla egy intézkedéséből tudjuk, mindnyájan ülnek, széken vagy talán a földre helyezett nyergeken. A jelenet és az oklevélben kifejezett megegyezés nemcsak békét sugall, hanem azt is, hogy a király tulajdonképpen csak »első az egyenlők között«, mert hatalmát külsőleg semmi sem fejezi ki, az sem, ha jelenlétében nem lehet ülve tárgyalni. Ne vezessen félre az idilikus kép, mert mögötte a királynak szinte abszolút hatalma áll Ottó, freisingi püspöknek személyes tapasztalata alapján leírt, meglepetést tükröző szavait kell idézni: »Ha valaki az ispánok rendjéből a királyt akárcsak a legkisebb mértékben megsérti... akkor a kúriából kiküldött akármilyen legalacsonyabb rendű szolga őt — bár csatlósai veszik körül — egyedül elfogja, vasra veri, különféle kínzásoknak veti alá. Az uralkodó az ítéleteket nem (az ispánnal) egyenrangúakkal hozza, a védekezésre nem ad lehetőséget, egyedül az uralkodó akaratát fogadják el mindnyájan indoknak.« A derék német püspök számára a despotizmusnak ez a megnyilvánulása hajmeresztő lehetett.” (És milyen ismerős nekünk még ma is! Igaz, hogy ma nem kell királynak lenni hozzá, elég „teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnök”-nek. Dehát ez a „Gesunkenes Kulturgut” természete.) Látszategyenlőség és despotizmus „békés egymás mellett élése” nem volt persze ismeretlen a nyugati világban sem. Azonban ekkor már épp a lovagiasság, az „udvariasság’, melynek a királyok is — látszatra legalább s általában — alávetették magukat, mérsékelte és nyíltan felszínre hozhatóvá tette az ellentéteket. Itt azonban az ellentétek nagyurak s uralkodó között még felszínre is rendszerint csak dinasztikus civakodások és trónkövetelések (afféle középkori _,,rendszerváltozások”) alkalmából kerülhettek, amikben — az urak nagy szerencséjére az Árpádok korában soha nem volt hiány. Ellentétben a nyugati világgal, itt nem annyira — mint pl. Guillaume le Maréchal esetében — a tűzön-vízen keresztül megtartott (illetve ügyesen szimulált) „hűség” volt a felemelkedés és a meggazdagodás útja, mint inkább a pálfordulás és az árulás a dinasztikus belviszály fordulatainak megfelelően. Még- inkább ez lett a szabály, amikor a 13. század második felében az arisztokrácia leggazda- gabbjainak lehetősége nyílott, hogy várak építésével és megszerzésével biztosított, területileg összefüggő hatalmas dominiumot, várbirtokot kanyarítsanak ki az országból maguknak. A vár építése, felfegyverzése, fenntartása drága mulatság volt, a nagybirtok munkaereje és jövedelme egymagában soha nem fedezhette. „így érthető meg — írja Fügedi Erik klasszikus kismonográfiájában (a hazai histografia e gyöngyszemében) — az a jelenség, hogy ismerünk nagybirtokokat vár nélkül (Debrecen), de így érthető meg az is, hogy az első, 1270 előtti 104
