Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Szakály Sándor: Egy katona feljegyzései (Gróf Stomm Marcel: Emlékiratok)
nem történhetik meg a 30-as évek tapasztalata nélkül. (Szépirodalmi) Imre László Egy katona feljegyzései Gróf Stomm Marcel: Emlékiratok Kétségtelen tény, hogy Magyarország az elmúlt néhány évben — és feltehetőleg a következő néhányban is — az emlékiratok korát (is) élte/éli. A múlt történései iránt érdeklődő olvasó számára ez egyszerre jelent örömöt és szomorúságot. Örömöt, mert kezébe veheti azokat az emlékezéseket, melyeket már hosszú évtizedekkel ezelőtt ismernie kellett volna, és szomorúságot, mert néha olyanok is nyomdafestéket látnak, amelyek tényei, adatai inkább az utólagos magyarázkodást, mint az őszinte emlékezést jelentik. Stomm Marcel emlékiratai — melyeket Galy- lyas Ferenc rendezett sajtó alá — az őszinte emlékezések közé tartoznak. Szerzőjük, a tragikus sorsú 2. magyar hadsereg III. hadtestének egykori parancsnoka, valamikor az 1960-as években vetette papírra feljegyzéseit, amelyeket feltehetőleg még kibővített, átdolgozott volna, talán barátjával, Móricz Bélával folytatott közös emlékezések után, azzal a Móricz Bélával, aki Stomm Marcel életrajzát is megírta. Erre már nem kerülhetett sor; Stomm Marcel 1968. április 25-én elhunyt. Élt 78 évet. Stomm Marcel személye hol intenzívebben, hol kevésbé intenzíven, de mindig foglalkoztatta a magyar történetírást, hadtörténetírást. Egykoron ő volt az a kijelölt bűnbak — gondoljunk csak a kommunista szerzők emlékező írásaira, mint pl. Kossá István —, aki felelősséggel tartozott azért, hogy a Szovjetunióban magyar hadifoglyokból nem állhatott fel egy önkéntes légió, amely az antifasiszta koalíció oldalán harcolt volna a hitleri Németország hadseregei ellen. Igen, a hitleri Németország hadseregei ellen, mert Stomm Marcel határozottan elutasította, hogy az esetleg megalakuló magyar légió katonái magyar csapatok ellen kényszerüljenek harcba lépni. Ez pedig hiba volt, nem is akármilyen; legalábbis a sztálini Szovjetunióban és a magyar emigráns kommunisták szemében. Nem is lett a légióból semmi! Igaz, ebben Eduard Benes is felmutathatott „némi érdemet” magának! Stomm Marcel személyét egy másik döntése is a vizsgálódások középpontjába állította. Nevezetesen az ún. „hadtestfeloszlató parancsa.” A III. hadtest parancsnoka 1943. február 1-jén kilátástalannak látva a hidegtől szenvedő, alig felfegyverzett, éhező csapatai harcát, hadtestét gyakorlatilag feloszlatta. E kérdésben máig folyik a vita a hadtörténészek körében: helyesen cselekedett-e Stomm Marcel? A recenzens többször is megfogalmazott véleménye szerint Stommnak nem lett volna szabad csapatait magára hagynia. Tisztjei többsége is szinte könyörgött neki, ne adja ki ezt a parancsot. Stomm Marcel azonban hajthatatlan maradt. Úgy vélte, katonái kisebb csoportokra bomolva könnyebben megmenekülhetnek a biztos pusztulástól, mely alól maga sem kívánta kihúzni magát. Az élet nem Stomm Marcelt igazolta. Az együtt maradt, határozott parancsnokok vezetése alatt álló csapattestek és töredékek sikerrel vere- kedték át magukat a szorongató orosz bekerítéseken, míg a magukra maradt, szétszórt kis csoportok a hadifogságot vagy a halált „érdemelték ki”. A parancs — úgy vélem — nem tekinthető pozitív tettnek és nem a németellenesség bizonyítékának, sokkal inkább a csapatai, emberei sorsáért aggódó, elkeseredett és lelkileg összetört parancsnok lépésének. Stomm Marcel akkor így látta helyesnek a döntést. Lehet, hogy ma másként cselekedne? Nem tudhatjuk, de az biztos, hogy a legjobbat akarta! Amíg Stomm Marcel, egy elszegényedett grófi család fia eljutott e nevezetes parancs kiadásáig, hosszú utat járt be; a XIX. század utolsó évtizedeiben született és a katonai hivatást életcélul választott magyar fiatalok útját. Ludovika Akadémia, első világháborús csataterek, a Székely Hadosztály harcai, Nemzeti Hadsereg, Hadiakadémia, vezérkari és csapatszolgálat, katonai attaséi beosztás Londonban és magasabb parancsnoki posztok; végezetül a pályafutás csúcsát jelentő hadtestparancsnoki beosztás. Stomm Marcel elérte szinte mindazt, amit egy jól képzett, vezérkari végzettségű honvédtiszt elérhetett 1945 előtt, és megkapta mindazt, amit egy ilyen honvédtiszt, illetve tábornok „kiérdemelt” 1945 után! Hadifogság, börtön, nép-, illetve katonai bírósági ítéletek, kitelepítés, államilag kinyilvánított megvetés és megalázás. Stomm Marcel sorsát krisztusi türelemmel viselte akkor is, amikor több hetet töltött a siralomházban, hogy „elnyerje megérdemelt büntetését”, a kötél által végrehajtandó halálbüntetést, azt a büntetést, melyet a hatalmon lévők neki már a tárgyalás előtt, a kihallgatások során kimértek, hiszen mire vélhetjük másra Péter Gábor, az ÁVH nagy hatalmú egykori vezére — ma csendes békességben éldegélő nyugdíjas! — saját kezű feljegyzését Stomm kihallgatási jegyzőkönyvén, 1951. november 20-án, amikor az Ítélet még nem emelkedett jogerőre: „Ebből a feljegyzésből is kitűnik Stomm Marcel gazembersége ... ha az 94
