Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Szekér Endre: „Emlékszel a tengerre?” (Jegyzetek Márai olvasása közben)
aranyszínű testet lát a tengerben, „sötétkék vízben, a sötétkék ég alatt.” S a lenyugvó nap fényében valamiféle „vörösarany” csillogást lát. E látvány kapcsán „elhullatott ékszerekről” ír. Máskor meg nehezebb pillanatokban azt jegyzi fel naplójába, hogy a „tengert adjátok vissza, a tengert!” Márai tágabban értelmezi a tengert: neki hozzátartozik a meleg, az aranyszín meleg, a smaragdszínű bor, meg a város is, köveivel, nőkkel és költőkkel együtt. így válik a tenger a szép élet jelképévé. Naplójában rögzíti egy kora reggeli fürdését a tengerben, máskor az éjszakai tenger illatáról ír, harmadszor Ischiánál gyalogol a tenger partján, s a szél és a napfény hatását veszi észre. Nápolynál a tenger és az ég harmóniáját ábrázolja, a közben felvillanó zöld, sárga növényekkel, a házak „csiricsáré” foltjaival. És eltűnődik azon, hogy ez a táj inkább grafikus, mint festői jellegű. Máskor meg mítoszi elemekkel gazdagodik a tengerábrázolás. Üszik a tengerben, s Poseidon két karjával emeli őt, s csapja oda a sziklához. Véres lesz keze-lába. A viharos tenger poseidoni erejét érzi, mellyel szemben csak gyermek az ember. Az istenek az óriások. S most megint továbbmegy: a valóságos fürdés, a mitológiai múlt még mindig csak egy része ennek a tengerábrázolásnak. Márai általánosít: ilyen tehetetlenséget érez a világban is, nemcsak a tengerben. Ismeretlen erők parányként emelik, ejtik. Hozzátesz egy fontos határozót: „közömbösen”. Félig kapcsolható a korábbi naplórészlethez a következő: Homéroszra hivatkozik, a „rózsásujjú” hajnalra, az „ősz” tengerre, az istenekre, Achillesre, Kirkere stb. Többször felmerül Posillipo, távolabb Vergilius állítólagos sírja, a tengerre néző ablakok. Máskor megszemélyesíti a tengert, a reggeli borzongást érzi, csaknem „libabőrös” a víztükör, mint az ember ébredéskor. Vagy: egy csodás pillanatot örökít meg nyári délután a Cap d’Anti- bes sziklafokán, amikor a mimózafák és a kaktuszok „pőre boldogsággal tárulkoznak a napsütésben.” A sziklánál, a mélyben „üvegszerű” a tenger, teli titokzatossággal. Márai együtt látja a tengert és az eget, és a hasonlattal kapcsolja össze őket: „mintha az angyalok, égi nagymosás után, minden kékítőt ebbe a teknőbe öntöttek volna.” Ez a naplórészlet is prózából hirtelen felemelkedik a költészet magasába. Aztán egy alkalommal a kiáradt tengert veszi észre Velencében a Szent Márk téren, máskor Sorrentónál a szigetek szeszélyes alakzatát a tengerben, „mint sütkérező özönvízelőtti vízi szörnyeket”. A hasonlattal itt is a messzi múltba fordul vissza. A következő naplórészletben is a mitoszok ősi világa dereng fel: „őshazáról”, „ősvízről” beszél, a Földközi-tenger vizéről. Most a tökéletes „boldogság” jelképe a tenger. A hasonlat megint érdekes irányba viszi: „Nincs külön a víz és nincs külön a testem. Mint a magzat a magzatvízben, tökéletes biztonságban és rejtett- ségben élek egy óra hosszat.” így válik a hasonlat révén a tenger a kezdet, az élet, a születés szimbólumává. Máshol pedig a tengerre szálló tengerész balladáját idézi, és a jelképesség újra a lehető legtermészetesebb: a végtelenség. Olykor a tenger képe az irodalomhoz vezeti el: itt Tasso született, ott Senecát idézi („mindenek közül az Óceán”), távolabb pedig Szép Ernőre hivatkozik. Az öbölben háborgó tengervíz láttán Szép Ernő egyik verssorára gondol: „Sajnálom a tengert, mert nincsen ősze.” Márai azt fűzi hozzá, hogy hiába szép költői sor, de nincs fedezete. Ugyanis a tengernek van „ősze” és „tele” is. Talán a tenger felszíne alatt még havazik is. Télen acélfekete a tenger, és a sötét háttérben felvillan egy-egy jégkristály. S Márai egyik legfontosabb szava és jelképe: Európa. Mindig Európát féltette, szerette, emlegette, idézte. S tőle búcsúzott is fájón, újra meg újra. 1949-ben egyszer megáll Nápolynál, a Parco Virgilio magaslatáról letekint, és ezt a sziklafokot nevezi a világ „ullyssesi” küszöbének. Márai nem szereti a nagy szavakat. Most meg is rémül ettől a kifejezéstől, megállapítástól. Majd bizonyítja igazát, hitelesnek érzi megállapítását: „De valóságosan így érzem: itt ’kezdődött’ valami, e fehér taréjjal öblített, zöldmo- hás küszöbnél. Itt kezdődött Európa.” Az itt megfogalmazott jelkép, Európa — pedig a legfontosabb Márai számára. Kései műve a Béke Ithakában, mely Homérosz Odüsszeiáját folytatja: Penelope, Tele- machos, Telegonos vallomásából, párbeszédeiből állítja össze, újabb énekekben. A messzi tengeren átjutó Márai nagyon közel érezte magához Ulysses alakját, honvágyát és hazamenni nem tudását. S közben Ulysses sorsa — elválaszthatatlan a tengertől. Már az elő-éneknek nevezett verses bevezetőben megjelennek a szirének, halljuk éneküket, „az 92
