Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Tarján Tamás: Legendák a nagyapákról

expedíciónk során —, mi lehet a legenda. Százszor is elmondta például, micsoda élményt jelentett neki 1904-ben részt venni Jókai Mór temetésén (természetesen kedvenc írója mindhalálig). Akkor töltötte be a tizennegyedik évét. Lassan rájöttem: kamaszifjúvá válását ettől a gyászosan ünnepi pillanattól számította. Jelképessé tette az eseményt, amelyre iskolája kivezényelte, s amelyből a tömegben alig láthatott valamit. De ott volt; és bár búcsú formájában, és a lehető legszerényebb módon, összekapcsolhatta magát a magyar próza ibolyaszemű poétájával (különben nagyapámnak is ilyen megvesztegető kék szem jutott a teremtéstől). Sokszor kapom rajta magam, társasági szócsépléskor, vagy egyetemi tanítványaim körében néha anekdotázásba váltva, hogy régi események árnyalatnyi, tulajdonképp észre sem vett, talán csak egy-egy poént szolgáló átszínezésével, átstili- zálásával parányi legendamagvakat ültetek el. A hallgatóságtól függ, veszni hagyják-e, vagy elkezdik nevelgetni-növelgetni. Az a benyomásom, hogy a legendának mint különlegességnek a legtöbb ember örvend, s valamilyen módon, önmaga akár milliméternyi megemelésével, hozzá kíván emelkedni a kivételességhez. A legenda számomra soha nem történeti, hanem mindig lelki, etikai kérdés; és esztétikai is, mert erős a szépirodalomképző ereje, lévén részben már eleve irodalom (ezt néprajzi gyűjtéseimen volt alkalmam megfigyelni).

Nagyapám szívesen idézte föl középiskolai tanárait, akik között hírességek is akadtak, így Bodnár Zsigmond irodalomtörténész, az idealista etika filozófusa, az ún. „hullám- elmélet” megalkotója. Kiugrott katolikus papként választotta a tanári pályát és a budapesti főreált. Ha jól emlékszem, neki volt szavajárása az osztályban — nagyapámék osztályában —: „Ki satíroz? Melyik gazember satíroz már megint?!” Bölcselői idegrendszere valamiképp a surranó neszekre volt a legérzékenyebb. Nem bírta, ha csusszant a grafit. Ötpercenként satírozást hallucinált. Füle és belső hallása ritkán csalta meg: az osztály éveken át, haditerv szerint buzgón satírozott.

Ám immár tényleg búcsúzzak nagyapámtól, aki csak gimnazista volt, maturandus, MÁV-főtiszti iskolás, „önkéntes” az I. világháborúban, az Államvasutak hűséges egyenruhása, állomásfőnök, két gyermek apja, az 1948 előtti rendelkezések értelmében már viszonylag korán nyugdíjas, a későbbi törvények okán élete utolsó harminc évében is újra aktív: diszpécser a Mezőkernél, krumpliveremőr, kutyát-macskát beoltó állatorvos mellett segéderő, végül a nemzetközi bélyegkereskedelem bedolgozó filatelistája. Ennyi is elegendő volna egy kötetnyi legendához, kezdve azzal, midőn 1916-ban egy boszniai szépasszony egy tál pogácsával igyekezett kifejezni érzelmeit a magyar katona iránt. Arzénes recept szerint sütötte. Ha egy falánk macska nem kóstol bele a finomságba, nagyapám huszonhat évesen végzi földi pályáját, és regélésemmel én sem lophatnám az olvasó idejét. Mindent egybevetve egy cicának köszönhetem az életemet.

Nyilván kiviláglott az eddigiekből: a legenda létrejöttéhez, szárba szökkenéséhez, kivirágzásához elengedhetetlennek tartom a két nemzedéknyi távolságot, a nagyapa-unoka korviszonyt. A további emberöltők aztán egy ideig gyönyörködnek a színekben, majd lepréselik a szirmokat, és félreteszik a múlt nemegyszer profán imakönyvébe.

Tegyem hozzá: a legenda a műfaji leltárok, irodalmi kézikönyvek osztályozásaiban mindig elnyeri pedagógiai jellegének, tanító célzatának kiemelését. Éppen azért olvasandó, mert tanulság rejlik benne. Az a néhány aprócska „legenda”, melyeket alább megemlítek, részint a katedra világából származó krétaillatú történet, részint olyan szivárványos valahai valóság, amelynek főszereplője igényelte is magának az oktató attitűdöt. Ha manapság azt tapasztalom, hogy kevés a legendakezdemény, s hogy ami nap nap után megesik velünk, abból szinte semmi nem fog szárnyra kelni, az a tanár-diák kapcsolatok — s ha tetszik, a nagyapa-unoka kapcsolatok — elszürküléséből, ellehetetlenüléséből, gyakori szeretette- lenségéből is ered. Műfajunk familiáris közösséget tételez föl, csak ilyen meghitt körben képes terebélyesedni, amíg aztán megél a maga vitézségéből. Gyülekezet, nagy család, faluközösség, alma mater: kör szükségeltetik létéhez. Szükségeltetne. Nem vagyok pesszimista, csak — a legendára nézvést — magam is hullámelméletet vallók, ha nem is Bodnár

101