Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Tüskés Tibor: Egy „világpolgár” emlékirata (Fejtő Ferenc: Budapesttől Párizsig)

gon maradt Kolozsvári Grandpierre Emil immár a nyolcvanadik életév táján újra találkoznak Rómában, és közösen ellátogatnak Taorminába.

Fejtő könyvének eredetiségét — a meomár műfaján belül — a kompozíció adja meg. A könyvből elsősorban azt tudjuk meg, hogy hosszú élete során Fejtő Ferenc ki mindenkivel találkozott és fogott kezet, s a mű szerkezetét e találkozások és kézfogások sorozata, időrendje adja meg. A Budapesttől Párizsig valóságos enciklopédia, szellemes miniportrék sorozata, a század számos ismert és kevésbé ismert alakjának arcképcsarnoka. Kitűnő portrékat találunk a családtagokról, a barátokról, az írótársakról. Legjobb barátja Justus Pál. Irodalomtörténeti fontosságú adatokat közöl József Attiláról és a Szép Szóról. Nagyon jó a Hamvas Béla-portré. Barátja Radnóti Miklós és Koestler Arthur, Hatvány Lajos és Malraux volt felesége. Közelébe kerül Károlyi Mihálynak. Érdekeseket mond Petar Dobrovicról és Krlezáról, Lukács Györgyről és Rajk Lászlóról. Jól megvilágítja azt a bonyolult és ellentmondásos viszonyt, amely a francia írók magatartását motiválja a magyar ügyekhez, 1948-hoz, 1953-hoz, 1956-hoz . . . Annak megéreztetésére, hogy szerzőnk hogyan törekszik szemsugarába vonni és könyvének arcképcsarnokába illeszteni a század nagyjait, álljon itt egy kissé végletes példa mindjárt a könyv elejéről. A hétéves Fejtő Ferenc 1916-ban a nyári vakációt Aradon tölti. Ezzel kapcsolatban írja: „Arad átlagos város, a környéke azonban szép: kellemes ligetek, sebes patakok. Nincs kizárva, hogy a főutcán találkoztam Franz Kafkával, aki Naplója szerint ugyanazon a nyáron Aradon töltött egy kis időt rokonoknál.” Ha már a könyv ilyen nagy mértékben „kalauz”, „enciklopédia” és „arcképcsarnok”, hasznosságát és használhatóságát nagymértékben emelte volna, ha az emlékiratban szereplő személyekről a könyv végén névmutatót találunk.

Nincs könnyű dolga az emlékiratírónak. Szerencsére Fejtő nem a mai gondolatait, ítéletét vetíti vissza, hanem hajdani önmagát akarja minél hitelesebben rekonstruálni. „Nem állítom, hogy igazam volt. [A pszichoanalízissel kapcsolatos hajdani véleményéről van szó]. Csak azt mondom, amit az idő tájt gondoltam és észleltem” — írja egy helyütt. Ez a magatartás könyve egészét jellemzi. Emlékiratot ír, de nem irodalmias. Fordulatai, lekerekített portréi, csattanós történetei inkább a történész és az újságíró, mint a szépírói babérokra pályázó emlékező keze nyomát viselik. Hősei jellemzésénél általában ezeket a motívumokat veszi figyelembe: 1. a figura politikai meggyőződése, 2. szerelmi élete (ha férfi, akkor tetszik-e a nőknek, ha nő, akkor külső szépsége, vonzereje), 3. Fejtőnek az alakhoz való baráti viszonya (szerette-e, vagy nem szerette). Az emlékezés utolsó harmada a benne előforduló sok ismeretlen név miatt kissé fárasztó olvasmány, de van a könyvnek néhány olyan részlete, amely mély és maradandó nyomot hagy az olvasóban. Ilyen például áttérésének megrázó története, a franciák elleni német támadás hiteles és megrázó képe, az ellenállás megszervezése, az emigráns lét nehézségeinek és csapásainak a megérezteté- se . . . Általában azok a részletek, ahol a „nagy dolgokat”, a létezés problémáit, az élet-halál kérdéseit póztalan egyszerűséggel, s éppen ezért drámai erővel, nagy intenzitással beszéli el. A politikai történéseket általában jól ítéli meg, az események mozgatórugóit jól látja (pl. az 1946-os magyarországi változásokat). Néha nyitva hagyja a kérdés teljes és végleges magyarázatát, s lehetőséget ad arra, hogy az olvasó foglaljon állást, és alakítsa ki ítéletét (pl. a Rajk-perben). Az emlékező szellemes fordulataival („inkább vagyok házmester Párizsban, mint miniszter az oroszok megszállta Magyarországon”), s önkritikus megállapításával („amikor így cselekedtem [a franciák 1947 körüli félretájékoztatásáról van szó], bizony nem hallgattam sem a lelkiismeretemre, sem az eszemre”) egyaránt rokonszenvün- ket mélyíti el.

Aligha meghökkentő, hogy egy ilyen nagy terjedelmű emlékezésben az olvasó olyan mozzanatokat is talál, amelyekkel nem tud azonosulni, ahol megmozdul kezében a ceruza, és kérdőjelet rajzol a könyv margójára. Saját kritikus szellemével kerülne szembe Fejtő, ha az olvasótól mindenben teljes azonosulást kívánna. A felidézett párbeszédek irodalmias színt adnak a műnek; takarékosan is bánik velük. Nagy kár volna, ha az olvasó bármelyik dialógust szó szerint elhangzottaknak tekintené. Mint ahogy valódi értékükre kell leszállí74