Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Ittzés Mihály: Zenei élet Kecskeméten a XIX. század végén
— méltán, de nem annyira zenei, mint inkább politikai okok miatt — előadásra. De hol maradt a bécsi klasszicizmus? Egy-két Mozart, Schubert, aztán semmi. . . Még a zenetanulók műsorán is alig találkozunk ezekkel, pedig minden évben tartottak nyilvános vizsgálati növendékhangversenyeket. A kortárs művészetből kisebb Grieg-, Fauré-darabok hangzottak el. Jelentősebb vendégművészek is csak ritkán fordultak meg a városban, hogy a magasabb művészi szellemiséget képviseljék. Néhány esetet azért megemlíthetünk: Zichy Géza gróf, Liszt-tanítvány, a félkarú zongoraművész, neves zeneszerző 1888. januárjában lépett fel. Ney Dávid a jeles basszista, néhány operaházi énekes és hangszeres kollégája társaságában 1894-ben látogatott Kecskemétre. Műsoruk szerencsére nem egészen olyasféle volt, amilyennek Kodály jellemezte — s nyilván nem ok nélkül! — a vidékre látogatók (mai szóval azt mondhatnánk: „hakni-brigádok”) programját már idézett nyíregyházi beszédében: „[. ..] az ilyen ’lehozatott’ művészek már csak óvatosságból is a legalacsonyabb ízléshez szabták műsorukat, s rendesen bevált a számításuk. így nem emelték, hanem éppen csak kiszolgálták megrendelőik ízlését.” Ney Dávid és társai Schubert, Leoncavallo, Gold- mark, Sarasaié, Grieg műveivel szerepeltek, a szalondarabok és népies dalok mellett. (Két évtized múltán Bartók Béla már arra „vetemedhetett”, hogy Allegro barbarojának első koncertelőadásával tisztelje meg a kecskemétiek Kaszinó-beli kurucestélyét!) 1890-ben a református templom orgonájának avatása adott alkalmat Lohr János szegedi orgonaművész nagyszabású programjára: Mendelssohn egy műve, [Wagner-] Liszt Tann- háuser-ábrándja és Bach a-moll fúgája szerepelt műsorán. De ezek a műsorok voltak a szabályt erősítő kivételek. A köz zenei ízlésének kicsit irányítója, kicsit kiszolgálója volt a színház mindenkori programja. Igen sok zenés darabot játszottak, köztük nem is igényteleneket, legalábbis ami a dolog mesterségbeli részét illeti. Hogy ezek valójában hogyan hangzottak, aligha tudnánk rekonstruálni, nem készültek fonográffelvételek. . . (Az Edison-féle szerkezetet kétszer is csak bemutatni hozták, s hogy meghallgassák a kecskemétiek Kossuth nevezetes beszédét, melyet az aradi vértanúk emlékezetére mondott el.) A színházban kisebb- nagyobb zenekar működött, bár volt eset, amikor Balogh Bandi országos hírű helyi cigányprímás vagy a színházi zongorista egymagában helyettesítette a zenekart (ne feledjük, akkor még nem a mai, viszonylag nagy színházépületben játszottak; az csak vizsgált korszakunk végefelé épült fel!). A repertoár egyik oldalán a népszínmű állt. Szabolcsi Bence írja e műfajról és korszakról: „A népszínmű [. ..] [1875-ben, a Népszínház megnyitásakor] elpihentető, sallangos illúzió hivatásával támadt fel két évtizedes ’utóvirágzásra’, a népies dal termése és divatja egész idő alatt [a század második harmadától] sohasem szünetelt.” A műfaj hagyományos- klasszikus” darabjai — Angyal Bandi, A vén bakancsos meg fia, a huszár, A szökött katona, A falu rossza stb. — és az újabb alkalmi darabok, köztük helyi zenészek dalbetéteivel ékesek is, egyaránt feltűnnek a tíz év műsorlapjain. A XIX. század zenei ízléséről összefoglalóan azt állapította meg Szabolcsi a magyar romantikáról szóló nagyszabású dolgozatában, hogy a század elején az olasz—francia irány hatott erősebben (például az operairodalomban), míg a második felében teljesen a német tájékozódás lett a jellemző. A kecskeméti zenés színházi programokat figyelve a kettő párhuzamos életét látjuk. Külön érdekessége, hogy a legfrissebben reagáló, divatot követő területnek mutatkozik. Az operettek között szinte az egész évtizedben műsoron voltak a műfaj francia és osztrák klasszikusai, némelyik alig néhány évvel eredeti bemutatója után. Csak néhány példát említünk: Suppé: Boccaccio (komponálás ideje: 1879, kecskeméti bemutató: 1887), Strauss: Bőregér (vagyis A denevér), Hervé: Nebáncsvirág, Planquette: A cornevillei harangok (eredeti bemutató: 1877), Millöcker: Koldusdiák (eredeti bemutató: 1882), Millöcker: Szegény Jonathán (ősbemutató: Bécs, 1890. Kecskeméten ugyanaz év decemberében!), Strauss: A cigánybáró (ősbemutató: 1883, Kecskeméten: 1885). Még olyan nagy igényű művek is, mint Strauss és Offenbach alkotásai, hosszabb ideig műsoron maradtak, újra meg újra játszották őket. Az operettek mellett csak az akkor új olasz verista 77
