Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Pomogáts Béla: Közép-Európa (Identitás, sorsközösség, integráció)
Nagyon fontos része ennek a közös tudatnak a közös történelem, de épp ilyen lényeges a közös kultúra. Hiszen, ahogy az előbb említettem, aki ebben a térségben utazik, az nyomban észreveszi ennek a közös kultúrának a felszíni jegyeit. Szinte frivol módon azt lehetne mondani, hogy ennek a térségnek a szaga is ugyanaz. Ezt a nyugati utazók is szüntelenül érzékelik: tucatszámra lehetne említeni azokat a francia, angol világjárókat, akik ebben a térségben észrevették, hogy itt valami alapvető közösségről van szó. Azt hiszem, a következő nagyon jelentős hasonlóság egy bizonyos fajta közös mentalitás. Csak egy dologra hivatkozom: a lengyel, a cseh és a magyar politikai kultúrának is alapértéke egy bizonyos személyes függetlenségi hagyomány. Ez alapjában nyugat-európai mintájú érték, a lengyel—cseh—magyar régiótól keletre már nem találkozunk vele: az emberi személyiségnek ez a határozott elkülönülése és függetlensége tulajdonképpen idegen attól a bizánci, illetve keleti despotikus hagyományokat követő kultúrkörtől, amely Európa keleti és délkeleti részén uralkodik. Azokkal a korábbi identitásképző erőkkel szemben, amelyek egyrészt megosztották ezt a térséget, mint például a pánszlávizmus, másrészt pedig egy monolitikus diktatúrának rendelték alá, mint a szovjet típusú szocializmus, a régió értelmiségének egy természetes öntudata és szolidaritása van kifejlődőben, nagyrészt az utóbbi évtizedekben szerzett közös tapasztalatok és az 1989-es esztendőben történt politikai átalakulások nyomán. A régió történelme azt mutatja, hogy ennek a sorsközösségnek az átélése korábban sem volt idegen a térség népeitől: a középkori kereszténység egyetemességtudatára, a humanizmus közös európai tudatára vagy éppen a török-ellenes felszabadító harcokban kialakult népi összefogásra gondolok. Ez a régi hagyomány szakadt meg különböző, főleg keletről jövő idegen hatások miatt. Most talán helyreállóban és ujjászületőben van itt egy közös értelmiségi tradíció. Trianon Ezt a tradíciót, sok más mellett, persze kegyetlenül megtörte az 1920-as trianoni rendezés. Szerintem ugyanis Trianon nem csak a magyarság tragédiája, hanem egész Közép-Euró- pa, sőt egész Európa tragédiája is. A szomszédos országok területi nyereségei nagyon is látszatnyereségek, minthogy ezek okozták a térség nagyon elszomorító politikai lezüllését, pontosabban azt a folyamatot, amely által a közép-európai térség valósággal pingponglabdává vált a nagyhatalmak játékasztalán. A nyugati nagyhatalmakra valóban egy antidemokratikus területszerző sovinizmus erőszakolta rá a maga akaratát. Ezeknek a hatalmaknak igazából egy kölcsönös kompromisszum kialakítása, ha tetszik: kikényszerítésére kellett volna törekedniök. Ez a kompromisszum azt jelentette volna, hogy Magyarország megmarad etnikai határai között, nagyjából abban az értelemben, ahogy ezt a Teleki Pál nevéhez fűződő nevezetes etnográfiai térkép rögzíti, amely például Pozsony, Komárom, Kassa, Ungvár, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad és Szabadka helyét egyértelműen a magyar nyelvterület határai között jelöli ki. Ha a trianoni nagyhatalmak nem kizárólagosan a magyarság kárára akarták volna megoldani a háború utáni területi rendezést, akkor létre lehetett volna hozni egy olyan helyzetet, amelyben a magyarság is engedett volna, mégpedig stratégiai és gazdasági értékei és történelmi jogai rovására, a szomszéd népek pedig engedtek volna a maguk nagy soviniszta céljaikból és ábrándjaikból. Ez a kölcsönös kompromisszum elvezethetett volna egy konföderációs megoldáshoz: lehetőség nyílt volna arra, hogy a létrejövő nemzeti államok egy idő után valamilyen egységbe tudjanak tömörülni. Ennek az egységnek a kialakulását én történelmileg teljes mértékig reálisnak tartom. Ezt az egységet Trianon akadályozta meg, ezt egyértelműen látni lehet a későbbi események során is. Az, hogy ezek a közép-európai kis országok — éppen Trianon miatt — nem tudtak szövetkezni, képtelenek voltak egymással összefogni, nos, ez vezetett ennek 80
