Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Pomogáts Béla: Regénypikareszk az ötvenes évekről (Szalay Károly: Párhuzamos viszonyok)

pon, ahol a Magvető Kiadó több munkatársa is „beavatkozik” a szövegbe, ezáltal a kis jelenet nemcsak az alteregók játékára figyelmeztet, hanem a kiadói szerkesztőség mechanizmusának is gúnyos fricskát mutat.

Egyáltalán a dokumentumszerűség és a fikciójelleg állandóan egymásba játszik, igazolván, hogy Szalay Károly nem egyszerűen „leírta” az ötvenes évekbeli életét, hanem regénypoétikai tekintetben is átgondolta és végigvitte a vállalt írói feladatot. A Szerelmes éveink című (első) regény a következő, az Olvasóhoz intézett felszólítással kezdődik: „Aki dokumentumregényt, tényregényt, önéletrajzi naplót vagy szociográfiát, netán egyetemtörténetet vél fölfedezni e kacs- karingós regényben, az téved. Teljességgel légből kapott az egész história. Olyan személyek például, mint Rákosi Mátyás, Révai József vagy Farkas Mihály soha nem is léteztek, e neveket a szerző találta ki, kék parolis rendőrök sem voltak, és soha senki nem tiltotta ki a Magyar Operaházból a Fából faragott királyfit. Hajnal István nevezetű egyetemi tanár nem tanított, és Füst Milán nevű költőt sem ismer az irodalomtörténet, mint ahogyan Klemperer sem karmesterkedett, hanem handlé volt a csepeli Bíró Művek II. kapuja tájékán. (. . .) Máskülönben az események igazak. Tényleg szeretkeztek egyetemi hallgatók néha, tanultak is olykor, órákra is jártak, sőt még olyan is akadt, aki 1956-ban disszidált.” Az ironikus bevezető ezek szerint éppen a regény történelmi dokumentumszerűségét emeli ki.

Az utóbbi évek magyar regényirodalma, legalábbis tárgyi-tematikai tekintetben, két irányban próbált új utakat keresni, mindkét irányban először is a korábbi évtizedek tabuit kellett ledöntenie. Könnyebb volt talán döntögetni, ledönteni azokat a hagyományos közmegegyezés által támogatott tilalmakat, amelyek a szexuális kapcsolatok ábrázolását akadályozták; a többi között Galgóczi Erzsébet, Szász Imre, Mezei András, Görgey Gábor újabb regényeire gondolok (hogy ne említsem az „aluljáró-irodalom” közismert termékeit). Ezek a regények a szerelmi és a nemi életnek azt a nyílt ábrázolását vállalták, ami különben a világirodalomban a kezdetektől fogva természetes dolognak számított, és legfeljebb a magyar elbeszélő hagyományok értelmében jelentett irodalmi botrányokozást. Nem kívánom különösebben ünnepelni a hagyományos tilalmaknak ezt a felszámolását, hiszen az irodalombírálat, mint ez köztudott, már régen arra az álláspontra helyezkedett, hogy az erotikus témák kendőzetlen ábrázolása esztétikailag közömbös, egyedül az számít, hogy maga a tárgy miként épül be a regénykompozícióba, illetve a leírásnak önmagában milyen esztétikai értéke van. Nos, ebben a tekintetben a Szalay-regények erotikája esztétikailag korrekt, időnként egyenesen „költői”, és szerepet kap az írói „üzenet” megformálásában is, nevezetesen arra utal, hogy egy mindinkább dehumanizálódott történelmi korszakban olykor csupán a szerelem és az erotika képes megőrizni az emberi élet humánus természetét.

A másik döntögetni való tabu politikai természetű. Olyan időszakok és események bemutatásáról és értelmezéséről van szó, amelyeknek hiteles ábrázolása hosszabb időn át nehézségekbe ütközött vagy éppen lehetetlen volt. Az elbeszélő irodalom folyamatosan küzdött azért, hogy eltűnjenek a közelmúlt történelmének ezek a „fehér foltjai”, és a magyarság végre-valahára birtokába vehesse saját történetét. Ebben az írói küzdelemben vállalnak szerepet Szalay Károly regényei is, midőn leírják a „fordulat” évét követő sztálinista berendezkedést, az egyetemi élet átalakulását, a magyar társadalom ellen elrendelt retorziókat, a „káderpolitikának” elkeresztelt kontraszelekciót vagy éppen a kitelepítéseket, egyáltalán: a Rákosi Mátyás nevéhez fűződő politikai korszak ma már elképesztőnek tetsző fejleményeit és a Révai József által fémjelzett művelődéspolitika hasonlóképpen ijesztő intézkedéseit. Csarody, a regények hőse, minduntalan az önkényuralomnak ezekkel a fejleményeivel és intézkedéseivel találkozik, egyszer tragikus eseményekkel, mint milyen az a jelenet, amelyben egy munkásfiatalt elhurcolnak a csepeli mozi elől, többnyire azonban a korszak politikai komikumával, amelyet Szalay különösen találó epizódok sorában ábrázol. Ezek az epizódok igazi szatírák, könnyen felfedezhető bennük Karinthy Frigyes ellenállhatatlan komikumának hatása is, mint például abban a félig-meddig halandzsaszövegben, amely az „ötvenes évek” primitív politikai zsargonját gúnyolja ki: „De nem azért gyűltünk mi itten össze, hanem azért, hogy üzenjünk Uncle Samunak. Ide figyelj, Samu! Ahol a te amerikai militarizmusod ráteszi a kezét az élelmiszerkészletekre, még kevesebb jut polgári célokra. És az Atlanti Paktum apolitikus lovagjai, mint a Walkürök a fasiszta rémdrámában, a csőd szélére juttaták a nyugati országokat, az USA csatlósait, akik irigyen tekintenek a szomszéd zöld kertjére, és csontvázkarmaikat felénk nyújtogatják, hogy beleheljék bűzhödt, halált hozó leheletükkel a mi virágzó életünket. De üzenjük Uncle bácsi bérenceinek, van még gázálarcunk, és körmükre koppintunk vele. És jó, ha megjegyzik maguknak, hiszen olvashatták a Szabad Népben is, mit üzent a kistarhosi kanász az Atlanti Szövetségnek: »Rajtatok tartom a szememet, nemcsak a birkáimon!« Hegyes Imre, a kistarhosi kanász, és leesett ettől a peckes üzenettől a dollár árfolyama, mert kitört a békepánik a Wall Streeten. Nem babra megy a játék, elvtársak! Legyen példaképetek a kistarhosi kanász, söpörjétek ki az ocsut az iskoláitokból, s ha nem találtok, elvtár92