Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Szekér Endre: Márai Sándor: Napló 1976-1983
Szekér Endre Márai Sándor: Napló 1976—1983* „Már csak a szenteket: Krúdy, Bartók, Márai, Németh László.” (Simányi Imre: Vallomás az utolsó szó jogán) a -M. napló különlegesen személyes műfaj. Már megnevezésében is határozottan utal az első személyességre, az „én” középpontba állítására. Az alkotó elsődlegesen önmagára figyel, a maga benső világára, csaknem a lírai költőhöz hasonlóan. S közben kis- és a nagyvilág dolgait is csaknem lírikusként szűri át önmagán. Ha dokumentumszerű elemeket is rögzít naplójában, akkor a maga szempontjait helyezi előtérbe, azt tartja fontosabbnak. A naplószerűség valamiféle időrendet is megkövetel: vagy naponkénti feljegyzéseket vagy általában időrendi elrendezést. Ez a szerkezeti megoldás együttjár töredékességgel, gyors impressziók rögzítésével, a rész kinagyításával. A napló mint műegész, mint határozottan megkomponált egységes mű kevésbé tehető mérlegre — más irodalmi műfajokkal ellentétben. Bár Széchenyi István Naplója — és más művek is — kivételt képeznek e tekintetben. Nagy írók műveihez szervesen kapcsolódnak a naplók, gondoljunk Goethére, Tolsztojra, Rolland-ra, Franz Kafkára, Gide-re. Olykor pedig a líraiság olyan erős, hogy a napló versformában jelenik meg (Szabó Lőrinc, Márai Sándor). Márai Sándor prózakölteményei között, az Ég és föld című kötetében 1944-ben vall a napló műfajáról. Az az érzése, hogy nem az ő műfaja. A „mindennap” írás, a „melléktermék” feljegyzése, a „pillanat forgácsának” megőrzése — ez a napló. De gondolni kell a „láthatatlan nyilvánosságra”, a megszerkesztésre. Eltűnődik azon, hogy a naplók, a „nagy vallomások” kinek készülnek: önmaguknak vagy a nagyközönségnek? Mennyi a naplóban a bizalmas, nagyon őszinte feljegyzés, és mennyi a „közügynek” tekintett, az emberiségnek szánt gondolatok, reflexiók? Márai Sándor úgy érzi, hogy „talán őszintébb, ha őszintén bevalljuk, hogy nem tudunk egészen őszinték lenni, írók, semmiféle írásunkban, leveleinkben és naplójegyzeteinkben sem.” így az író mindig a magányosság és a nagyközönség, az elzárkózás és a nyilvánosság kettős szorításában él és alkot. Márai Verses könyvében teszi közzé 1944—1945-ös naplóját, a drámai napok finom lírai hangon versformában jelennek meg: „Az emberek elmúltak, mint az álom, / A házak elrepültek könnyű szárnyon. / A földre néztem. Jeleket kerestem. / így éltem a bombázott Budapesten.” A verses napló rengeteg dokumentumelemet őriz meg: „ég a Krisztinaváros”, mindenütt a halál leskelődik. Itt egy halott kisgyerek, amott egy lótetem. „Itt egy lakás volt, ott egy asszony égett”, — jegyzi meg. „Ez a város ravatal most”. Félelmes jeleket lát: „Mene, tekel, ufarsin ég az égen.” Úgy érzi, hogy a világ végén ül, Babilon partjainál, és „sírfeliratot” ír. A Verses Könyv 1945-ben jelent meg a Révai Kiadónál. Hubay Miklós vall a szép kötetről, melyet Genfben kapott kézhez. S ekkor találkozott az íróval, aki elbűvölte „samanisztikusan elragadtatott pergő csevegésében megnyilatkozó — vagy kinyilatkozó — lényével.” A genfi cirkuszban ülnek, Márai kisfia nézi a jegesmedvéket, s az író közben * Márai Sándor nyolcvankilencedik születésnapjára készült írással emlékezünk a közelmúltban elhunyt íróra. 87
