Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Móser Zoltán: „Itt nyugszik egy meg holt”
is talált a „fényképezőgép”! Kőbe vésett fejfa, és fából készült sírformákat, kétszáz éves és teljesen elfelejtett sírköveket, jeleket. Ami kétszáz éve fájdalom jele és jelzése volt, az nékem örömet — és a feliratokra gondolva — vidámságot hozott. Ezek a képek aztán bekerültek a fiókba, többezer társuk mellé, amiből időközben a fenti címen egy képeskönyv is kerekedett, de hát ez is egyelőre a fiókban nyugszik, egy tucat társával együtt — ahogy az ismert, szatmárcsekei fejfák felirata jelzi — „a boldog feltámadás reményében”, vagy inkább annak teljes reménytelenségében. Most ezekből készítettünk egy kisebb válogatást. Itt a történelmi Magyarország távoli vagy közeli, de jobbára ismeretlen, eldugott helységeiben, temetőkben készült, különös és érdekes fejfák vallanak némán arról, ami nincs és ami van: az életről és halálról, az elmúlásról és megmaradásról. Mindezt a halált feledve, vagy beletörődve teszik, a feltámadás reményében, ezért mindig örömet sugárzón. A legnagyobb művészekhez hasonlóan a neve-nincs fafaragók, ácsmesterek az örököt, az egyetemest s az állandót fogalmazzák meg itt a jelek, jelképek nyelvén — bármennyire is romlandó a fa! — maradandóan. * * * Október 6-án, az aradi vértanúk gyásznapján, és Kormos István halála napjának délelőttjén készítettem ezt az összeállítást, és írtam le a fenti sorokat. Este a postás gyásztáviratot hozott, amely édesanyám haláláról szólt. így ezzel az összeállítással most Néki állítok emléket — emlékkő, emlékoszlop helyett — gyászba oldódó fiúi szeretettel és szomorúság- gál. Közben azon töröm a fejem, honnan s miért — milyen megérzésből? — írtam le még aznap délelőtt egy kis szelet papírra ezt a sort: „az élettengely fagyhalála”? Ki súgta s miért a fülembe ezt a címet? Simonyi 91
