Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Hatvani Dániel: De tényleg az eszünket vesztjük? (Szerkesztői zárszó)
Hatvani Dániel De tényleg az eszünket vesztjük? (Szerkesztői zárszó) Г égre kiderült — amit egyébként a vitacikk múlt évi szeptemberi közreadásakor is sejtettünk (vagy sejtenünk kellett volna) —, hogy Kunszabónak nem annyira a devianciákkal vannak gondjai, hanem azzal a felemás viszonnyal, melyet a viáns többség, pontosabban annak hangadó körei — tömegkommunikációja, írói, tudósai, közgondolkodói — tanúsítanak a deviánsokkal szemben. E tisztázatlan viszony mentében fordulnak visszájuk- ra a humanisztikus tendenciák, s válik bizonytalanná az élet valós értéke, elvárható minősége. így maga az életet fenntartó, továbbvivő — röviden: életpárti — viáns többség értékelődik le, száll alá lassan a deviánsok szintjére — miközben azok ázsiója nőni kezd —, mígnem észhez kell térnünk, amíg nem késő, legalább annyira, hogy az elhajlókkal, eltérőkkel szembeni emberiességi alapon álló toleranciánkat felülvizsgáljuk . .. Az olvasatnak eme utóbbi félmondatát már-már félve írjuk le, nem azért, mintha ezt a Kunszabó-könyvrészlet nem sugallná, sokkal inkább azért, mert alkalmat ad olyan irányú továbbgondolásra, amelyet — hisszük és valljuk — a szerző nem óhajtott, s mi sem szándékoltuk, de amelynek zsákutcájába nem egy, hanem több hozzászóló besétált. Ha viszont többszörös zárójelbe rakjuk a fenti ominózus félmondatot, akkor a nyájas és nyáj tálán olvasó legyinthet rezignáltan: ennyiért igazán kár volt fél éven át csépelni a szót. Úgy látjuk azonban, hogy a kalászok nem magtalan pelyvát termettek — sőt múlt évi érzékelésünk már kifejezetten arra késztetett bennünket, hogy a közös gondolkodás nagy teljesítményű rostájával próbáljuk a gabonamagtól elválasztani a konkolyt. Mennyire sikerült mindez? — kérdezzük immár magunktól is, mérlegre téve a vitát, mielőtt azt nem lezárjuk, csupán berekesztjük. Nem lepődtünk meg azon, hogy sokan irritálónak tartották a szerző fejtegetéseit. Kunszabót közírói vénája, de egész személyisége is valósággal predesztinálja arra, hogy tételeit élükre állítsa, méghozzá annál inkább, mennél vitathatóbbak. A vitakultúra elbizonytalanodó szintjét — a hangnem eldurvulását — mégsem magyaráznánk csupán vérmérséklet- beli tényezőkkel. A csőlátástól Kunszabót sem mentette meg a sorsa, s kár volna tagadnunk, hogy a dolgok egydimenziós észlelésének vádja szerkesztőségünket is érheti. Sajnálkozunk a nem mindig fékentartott indulatok láttán, ennél azonban — a szerzői zárszó olvastán — többről is szólnunk kell. Kunszabó két vitapartnerét is megvádolja, miszerint azok őt „lefasisztázták”. (Igaz, nem direktben, hanem több-kevesebb „átlapolás- sal”.) Az embernemesítéssel kapcsolatban Harsányi Ernő csakugyan emlit egy 1940-es datálású könyvrészletet, a párhuzam azonban nem hosszabbítódik meg Kunszabó vélt vagy vélhető eszmevilágának érzékeltetése irányában, sőt a hozzászóló óv a félreértésektől. Géczi János pedig a mindenféle — deviáns és másfajta — kisebbségek nevében emel szót, figyelmeztetvén a vitacikk szerzőjét, hogy ő maga is tartozhat kisebbséghez, s akkor majd mit fog erről az egészről gondolni. (Vagy tán csak nem annak a félmondatnak tulajdonít Kunszabó hatványozott, így szükségképpen hamis jelentést, melyben Géczi kijelenti: nem kívánja feszegetni, hogy Kunszabó erkölcsi alapállása miből következik?) 89
