Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Kocsis Gyula: Hartyányi Zoltán - egy elfeledett néprajzi gyűjtő

Vermet csak oda ástak, ahol a földárjától nem kellett tartani. Nagyságuk — a sírveremé és a kerekveremé is — 50 és 500 vékás között változott. Egy vénséges vén emberről tudom, hogy már évek óta hét verem búzája van, de nem bontja ki, hadd legyen ismét a földé, amit a föld adott.

Amint a vermek kimentek a divatból, épp úgy múlik el lassan a régi, gépek nélküli gazdálkodás is. Nem telik bele 10—20 esztendő és már alig kapálnak valahol kézzel, mert a könnyű járású „bicigli” kapa olyan fürgén szalad végig a kukorica vagy krumpli táblán, hogy heten se érnék utói a kapanyéllel. Éppen így lesz az aratás is, nemkülönben a kukoricatörés.

Legelőször a nyomtatást hagyták abba s géppel kezdtek csépelni. Nagyon nagyon kevéske már az a termés, amelyet nem méltatnak cséplőgépre. Lassú munka volt a nyomtatás igaz, de felettébb kényelmes. Ha egyszer készen volt az ágyás, ráeresztették a lovakat, bátran le lehetett heverni az asztag tövébe, csak a szalmát kellett közben-közben lehúzni, ha már bodorodott. Végre lassan-lassan elfogyott a szemes kalász — ekkor meg viszont a lovak húzódtak a hűvösre — és csak a törekes, polyvás szem maradt a szérűn. Ezt még nagyjából megtisztították a törektől és a gereblye fokával eltaszították a garmadába. Garmadán sokszor hetekig is állt a gabona, kiváltképp szélcsendes időben, amikor nem lehetett szórni. Nem tudom, ki áldhatta jobban az ilyen időjárást, a gazda-e vagy a szélmolnár. A szórólapát meg a fölözőseprű azonban korántsem tisztított úgy, mint a cséplőgép sok apró szelelője, rostája. Sok-sok mosás, szelelés, rostálás, görgetés kellett annak a búzának, amelyből a foszlós bélű kalács meg a hártyánál vékonyabb rétestészta készült.

Öreg embertől sokszor hallottam, hogy a régi időben jóval szebb asztagokat raktak, mint mostan. Kellett is akkor, mert néha szüretig is asztagban maradt a termés, most meg már a hordás után egy-két hét múlva jön ki a fürge cséplőgép és veri ki belőle a szemet. Július

— augusztusban hangos a határ meg-megzökkenő zúgásuktól. A közelebb levőknek még a köhögése is hallik, a messze dolgozók szava meg csak olyan, mint az ablaktányérra verődő dongó zümmögése.

Legtöbb gazdának nem telik arra, hogy egyedül tartson gépet, a gépesnek járó részt

— öt vagy hat zsákot a százból — meg sokallja. Összeállnak tehát öten-hatan, sokszor kilencen is, és közösen vesznek egy masinát, amely minden évben másnál-másnál kezdi meg a munkáját. Van is aztán nagy hűhó, amikor húzatni kell, kiváltképpen a homokon. Három négy helyről tudnak csak összeszedni elegendő jószágot és még így is akárhányszor letérgyel a „bogár” — ami tudvalévőén a lokomobil neve — és csak a hevér segít rajta. Mikor bő szalmatermő esztendő van, esetenként meg is gyújtanak egy-egy petrencét belőle és tizenegy óráig is folyik a munka.

Ma még részesaratók vágják le a termést. Kommenciót kapnak aratás idejére. Ezelőtt bentkosztosak voltak, amikor még a gazda együtt dolgozott velük, s nem csak az ambitus alól nézte munkájukat. Az aratók és kettőzök étkezésében érdekes különbség mutatkozik a ceglédiek és a szomszédos palóc községekből valók között. A palócok együtt főzetnek maguknak, de a ceglédi annyira szereti a függetlenséget, hogy sohasem bízza másra ezt a műveletet, pedig sokkalta jobb a kész ebédhez ülni. Páronként külön főzi meg az illatos tarhonya levest vagy paprikás lében a lebbencset, este pedig a fordított kását. Az aratók csaknem kivétel nélkül a városban laknak, télen meg tavaszon napszámosok, favágók, szőlőmunkások, június elején már jön a robotos fűkaszálás ott, ahol majd takamiok kell. Ennek fejében harmados kukoricaföld jár számukra.

Mikor már el is csépeltek, a krumplit is felszedték, hamarosan megérkezik a kukoricaszüret ideje is. Kivált régen volt ez majdnem olyan jó mulatság, mint az igazi szüret. A letarolt kukoricaföldön holnap vagy holnapután már friss barázdák vannak, sietni kell az őszi szántással. A torzsákon megzökken az eke, majdhogy ki nem ugrik a barázdából, de hát nem árt neki, nem fából van, mint hajdanán. A régi időben szép, villásszarvú daruszőrű magyar ökrök lépkedtek a járomban, ma már alig látni egyet-kettőt, ezek is messzeföldről valók. Amióta nem nyomtatnak, még egy változás állott be a jószágállo73