Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Zöldi László: Második Mohács (A Requiem egy hadseregért című Nemeskürty-könyv a korabeli kritikák tükrében)

eredményeit. A szakkutatók és a nagyközönség között szakadék keletkezett. Vajon hogyan lehetne áthidalni a szemléleti szakadékot? Elsősorban a történelemtanárok hozzászólását kéri. Megdicséri a mellette — az elnökségi asztalnál — ülő Nemeskürty Istvánt, mert „jó közönségteremtő”, majd kifejti, hogy az volna a szerencsésebbik megoldás, ha a megszólalók nemcsak a Requiem .. .-ről mondanák el benyomásaikat, hanem magáról a műfajról is.

Az első vitaindító Erényi Tibor ideológiatörténész. Szerinte a történelmi irodalomnak az az ismérve, hogy a szerző valóságos történelmi anyagot használjon fel, s azt a feldolgozás középpontjába állítsa. Ha járulékos elemként kamatoztatná, legföljebb parabolát írna, márpedig a történeti parabola nem tartozik a történelmi irodalomhoz. Ezért aztán a parabolista szabadabban kezelheti a tényeket, de elvárható tőle, hogy ismerje és visszaadja az ürügy-korszak tendenciáit. Egy mondatnyi idézet a kötetben közölt hozzászólás-változatból: „Mit ,engedhet meg magának’ az a szerző, aki történeti témát dolgoz fel, vagy hasznosít munkájában, jóllehet művészileg és nem tudományosan. Nyilvánvalóan sok mindent megengedhet. (...) Nem engedheti meg azonban magának azt, hogy történeti személyiségekről a tények kiiktatásával vagy eltorzításával Írjon.” Ami a Requiem egy hadseregért című könyvet illeti, a tudós referens szerint műfaját tekintve esszé ugyan, de közelítés is a monografikus, dokumentáris műfajhoz. Újítás benne a hitelesség látszatának megteremtése, ez egyébként a Nemeskürty-esszék népszerűségének egyik forrása: lehetőség adódik az események komplex (ebb) ábrázolására. Erre, sajnos, a hagyományos értekező' próza képtelen. Mindazonáltal a második magyar hadsereg pusztulásáról írott könyvet elmarasztalja; egyoldalú, forráskritikai bizonytalanságok is jellemzik. Például Nemeskürty István kritikátlanul kezeli a német katonai emlékiratokat, Jány Gusztáv hadseregparancsnok ábrázolása sem elég körültekintő. Következő mondatát szó szerint jegyeztem föl: „Jány lehetett volna Stomm Marcell vagy von Paulus is, de nem lett azzá, s ezért személyes felelősség terheli”. A vitaindító történész kifejti, hogy szerinte a Requiem ... írója túl egysíkúan láttatja a második hadsereg funkcióit. Az elemzésből, mondja, nem derül ki, hogy a Voronyezs-kömyéki megszálló tevékenység, például a partizánvadászat mit jelent; hiányzik a frontra érkezés és a pusztulás közti fél év leírása is. (Itt azt jegyzem föl, korabeli kommentárként: „Erényi T. jóindulatú, de akaratlanul is kétségbe vonja a műfaj létjogosultságát, mert a tudományos monográfia kritériumait kéri számon egy esszén.”) Ezután azt részletezi, hogy a történészség szakma ugyan, csakhogy mindenki nyakig „él” a történelemben, ez a sajátosság nagyobb műfaji demokratizmust igényel. A történészség és a publicistaság két különböző, de egyenértékű szakma, a sajátosság felismertetésében nagy jelentősége volna a megalapozott, tudományos kritikának.

A másik vitaindító Nemeskürty István. (Művészet és történelem című előadása olvasható a Történelem és tömegkommunikáció című válogatásban, de saját gyűjteményes kötetében, a Tűnődések történelemről, irodalomról című esszé-sorozatában is.) Néhány gondolatával csak a hangulatot próbálom megérzékíteni. „Míg az első, modern értelemben vett ,főhivatású’ történettudósok: egy Jules Michelet, a szó művelődéstörténeti értelmében vett reneszánsz-fogalom megteremtője; a ha nem is főhivatásként kutató, de mégis tudósként működő Thomas Macaulay, Thomas Carlyle, egy Leopold Ranke vagy Szalay László anyanyelvűk prózáját kiválóan ismerő és használó írásművészek: addig az őket követő nemzedék már csak tudásával ragyog, netáni írásművészetük csupán kivételesen jelentkezik, s műveiket a könyvtárak már habozás nélkül sorolják a ,szaktudományok’ polcaira. Acsády Ignác, Marczali Henrik, Szilágyi Sándor már nem tekintik magukat íróknak, s amennyire meglepődött volna Schiller, Eötvös vagy Alfieri, ha nem tekintik őket költőknek, vagy fordítva: dilettáns történészeknek becsmérlik őket; amennyire becsvágya volt Michelet-nek vagy Szalay Lászlónak, hogy stílusát is méltassák; annyira elképedt volna egy Acsády, ha könyvét irodalmilag is elemzik, s művének stílusát, mondjuk, a vele egykorú Mikszáth Kálmán, az öreg Jókai Mór vagy a fiatal Herczeg Ferenc, netán Gárdonyi Géza művészetével vetik egybe. Azóta minden irodalmi becsvággyal fogalmazó történetíró gyanússá vált a szakma szemében, a nagyszerű Takáts Sándort máig ez szám39