Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Bárth János: Jelképpé nőtt virágok

Az első világháború utáni évek apályt jelentettek a népművészet iránti vonzódásban és lelkesedésben. Az 1930-as évek második felében elkezdődött a kalocsai hímzés, viselet és pingálás hódító útja. A közbejött háborús esztendők és politikai változásokkal terhes időszakok után az 1950-es évek végére és az 1960-as évekre teljesedett ki a kalocsai népművészet országos divatja, amely napjainkig tart. Az 1970-es években kibontakozó népi divathullám, amely elsősorban a zenében és a táncban, valamint néprajzi tárgyak gyűjtésében és eredeti viseletdarabok nagyvárosi utcai viselésében jelentkezett, a keleti magyarság irányába terelte egy szűk értelmiségi réteg és a táncházmozgalom iránt fogékony ifjúság érdeklődését. A társadalom nagy tömegei, a fentebb már felsorolt rétegek azonban érdemlegesen nem azonosultak ezzel az értelmiségi mozgalommal. Az ő köreikben zavartalanul hódított és diadalmaskodott a kalocsai népművészet divatja, ami maga után vonta a magyar jelképpé formálódás folyamatát.

Ezek után szólni kellene arról, hogy a kalocsai népművészet miként idomult a változásokhoz, illetve a kalocsai népművészet változásai hogyan függtek össze a népszerűség, a siker történetének állomásaival.

A XIX. század végén és a XX.század elején Kalocsán és szállásain fehér lyukhímzéssel, valamint fehér alapon fekete-kék-piros fonallal hímeztek. A mintákat csíkokba, vagyis „koszorúkba” rendezték. Az ügyes kezű asszonyok a szobák és konyhák falainak csak felső széleit díszítették színes csíkokra festett virágokkal. A hímzett ruhák a viseletek íratlan hierarchiájában nem a legelőkelőbb helyen álltak, mivel az első helyet a selyemruhák foglalták el.

Ez a szép, de a későbbinél jóval egyszerűbb, nem hivalkodó hímzés, falfestés és viselet nem tudott igazán feltűnést kelteni sem a környéken, sem az országos közvélemény szemében. Tudományos leírás készült ugyan ebben az időben Kalocsa népének művészetéről, de nem váltott ki különösebb visszhangot. 1882-ben a Földrajzi Közleményekben Simonyi Jenő részletesen bemutatta a kalocsai pingálást és a viseletét. 1909-ben a művész Novák József Lajos a Néprajzi Értesítőben nagy lelkesedéssel ismertette a déli kalocsai szállások asszonyainak pingáló- és hímzőművészetét. Műve nem keltette föl igazán sem a tudomány, sem a művészvilág, sem a nagyközönség érdeklődését. Ez szinte természetes,' hiszen ebben az időben tetőzött a Kalotaszeg iránti határtalan rajongás, és éppen kibontakozóban volt a mezőkövesdi hímzések divatja.

A század elején a kalocsai értelmiség sem talált még semmi rendkívülit és figyelemre méltót saját népének művészetében. Ha az 1900-as évek kalocsai újságjait lapozgatjuk, egy szót sem találunk bennük népművészetről, pingálásról, hímzésről és hasonlóról.

1925- ben rövid tudósítás jelent meg a Kalocsai Néplapban arról, hogy Glatz Oszkár festőművész Kalocsán tartózkodik és csodálja a kalocsaiak népviseletét. Nem lehet tudni, hogy ez a csodálat kifejezetten a kalocsai viseletnek szólt-e, vagy általában a magyar parasztviseletnek, amelynek virágzása az első világháború utáni gyors polgárosodás idején egyre kevesebb helyen maradt jellemző.

1926- ban ugyanez a lap több tudósítást is közölt egy bizonyos kalocsai „háziipari kiállításról”, amelyen hímzett ruhafélék is szerepeltek. Ezekből a tudósításokból azonban még hiányzott az a kalocsai értelmiségi számára szinte kötelező büszkeség, amely egy évtized múlva, a hímzésekről szólva, már előbukkant és napjainkig jellemző.

Az 1920-as évek vége és az 1930-as évek eleje a kalocsai népművészet nagy változásának időszaka volt. A hímzett virágok megnőttek, a színek megszaporodtak, gyakorivá vált az áttörtség, a riseliő. A virágokat hatalmas csokrokba rendezték. A pingálás is divatváltozáson esett át. Jellemzővé vált, hogy egész falfelületeket virágokkal borítottak be. A viselet értékrendje is megváltozott. A hímzett ruhafélék élre kerültek a viseletek hierarchiájában.

A nagy átalakulás együtt haladt a kalocsai népművészet helyi és országos „felfedezésével”. Ez kb. 1930-ra tehető. A „felfedezésben” és a propagálásban nagy szerepe volt Gábor Lajos helyi festőnek, aki ma már fölöttébb romantikusnak tűnő „népmentő”, „népművészetmentő” akcióival megalapozta a tartós sikert és népszerűséget. 1936-ban megalapította a Népművészeti Házat. Megszervezte a hímzőasszonyok, pingálók, faragólegények szervező