Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Kerékgyártó T. István: Mindennapi életünk gondjairól: Szalai Júlia: Az egészségügy betegségei: Csepeli György: A hétköznapi élet anatómiája: [könyvismertetések]

dául a gyógyítóhálózat belső feszültségei és működési zavarai, egyre elodázhatatlanabb lett volna gyökeres átszervezése. Még azzal a körülménnyel is számolva, hogy a változtatásnak elkerülhetetlenül újabb ellentmondások megjelenése a következménye. Ami persze még mindig jobb, mint az eszményinek kikiáltott és elhitetett egészségügyi rendszer teljes válságát várni. Mert aligha vitás, az elmúlt másfél-két évtizedben olyan sok ellentmondás halmozódott fel ezen a területen, hogy akár felszámolhatatlanságuk képzetét is keltheti a szemlélőben. S itt nem csupán az összedülés veszélye miatt bezárt kórházi pavilonokra kell gondolnunk, de még csak nem is a kórtermek és várók már-már elviselhetetlen zsúfoltságára, hanem a gyógyítóhálózat — egyre több területen megnyilvánuló — diszfunkcionális működésére. Éppúgy jelzi ezt az évenkénti csaknem 130 milliós betegforgalom, mint a halálozások számának és arányának gyarapodása. S ezek nem pusztán tünet értékű jelenségek, hanem olyan megmásíthatatlan tények, melyek mindenkit kritikus vizsgálódásra késztethetnek.

Alighanem attól is függetlenül, hogy megszüntetésüknek vagy legalább mérséklésüknek megvannak-e a konkrét lehetőségei. A pontos diagnózis ugyanis már a gyógyítás esélyeit is hordozza. Világosan látja ezt Szalai Júlia is, hiszen könyvét látleletként irta meg az egészségügy betegségeiről. Valójában előzmények nélkül, mert bár a hetvenes évek elejétől megindultak az ezirányú szociológiai vizsgálódások, az egészségügy egészét átfogó szisztematikus elemzés mégsem készült. Nem is készülhetett, mert éppen évtizedünk elejére-közepére váltak különösen szembetűnővé az infrastruktúra és benne az egészségügy anomáliái. A makroszintű társadalmi és gazdasági folyamatok számos ellentmondást hoztak a felszínre a mindennapi létviszonyokban ugyanúgy, mint a központosított újraelosztás szociálpolitikai mechanizmusaiban. Az egyenlőtlenségek tovább növekedtek, s nem egy társadalmi csoport került — egészsége szempontjából is — hátrányos, vagy többszörösen hátrányos helyzetbe. És ha látszólag úgy tűnik is, hogy a hetvenes években tapasztalt válságjelenségek teremtettek elsősorban kedvező talajt a társadalmi bajok „egészségügyi következményeinek” elemzéséhez, nem feledkezhetünk meg a mai helyzet létrejöttének történeti okairól sem. Az egészségügy mai strukturális feszültségeinek mechanizmusait ugyanis csak akkor érthetjük meg, ha a kiváltó társadalmi—történelmi okok világossá válnak.

Már a kötet első fejezetéből nyomon követhetjük, hogy az egészségügy működési feltételei s még inkább feltételhiányai milyen társadalmi szelekciós folyamatok kibontakozásához vezettek, milyen társadalmi csoportok és betegségek látják e szelekció kárát. Mert sajátos szelekció

érvényesül abban, hogy „a hiány megannyi jelenségével felerősitett, önfenntartó erejű mechanizmusoktól tovább mélyülő távolság jött létre az egészségügyi jogosultság és a valóságos rendelkezési jog között, nem kis részben az utóbbihoz szükséges feltételek elégtelen volta és egyenlőtlen elosztása miatt”. Kevésbé elvontan fogalmazva: nincs másról szó, mint az egészségügy indokolatlanul erőteljes tagoltságáról és hierarchizált- ságáról (a csúcson a klinikákkal, alul pedig szintén tagozódó alapellátással); a koncentrált fejlesztés ellentmondásos településpolitikai elvének érvényesüléséről; az egészségügyi szolgáltatások strukturális hiányából következő diszfunkcionális működési mechanizmusokról. Ám mivel magyarázható ez a mérhetetlenül sok ellentmondás? Emberi vétségekkel vagy a mindenkori politikai döntéshozók szűklátókörűségével és hozzá nem értésével? A kérdés még akkor is indokolt és egyben kételyt támasztó lenne, ha a döntéshozók tudása, tökéletesen megbízható kritériumok birtokában, valóban az lenne, aminek hirdeti magát: tudományosan maradéktalanul megalapozott, tévedhetetlen. Csakhogy a látszólag érzelmi természetű kérdésfelvetésünk nyomban más síkra tevődik át, ha figyelembe vesszük a feltárható empirikus tényeket.

így például azokat, melyek az egészségügyre fordított kiadások és a gazdasági fejlettség összefüggésére mutatnak; vagy azokat, melyekből következtetni lehet a nemzetgazdaságban mindig kényesnek számító termelői és nem termelői szférák viszonyára. Csak ezek alapos elemzése után válhat ugyanis egyértelművé Szalai Júliának az a megállapítása, mely szerint „egy ellentmondásos társadalmi struktúra működésének következtében alakult ki a mai helyzet (ti. az egészségügyé), s e struktúra döntő, lényegi változtatása nélkül egy-egy folyamat enyhítése talán elképzelhető, de alapvető változások nem történhetnek”. Elmélyült szociológusi érzékenységre és felkészültségre vall, ahogyan az egészségügy — igazi fordulatokban nem bővelkedő — történetét taglalja. Nem elöfelvetéseihez keresve a tényeket, hanem a feltárt adatok alapján fogalmazva meg kritikai reflexióit ,S miután az egészségügy anyagi-intézményi ellátottságában testet öltő ob- jektivációk szerkezete érdekli elsősorban, „amely pénzben, munkában, épületben, gépben- műszerben és végső soron e fizikai keretek által behatárolt gyógyítási lehetőségekben (lehetetlenségekben), a gyógyítási rendszer belső feszültségeiben válik érzékelhetővé”, e feltételek részletezése révén keletkezésük társadalmigazdasági és politikai folyamatai is kibomlanak előttünk. Éppen ez a tárgyszerűség óvja meg attól, hogy moralizálóan ítélkezzen. Még az olyan sokszor felmentve vagy elítélően értelme87