Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Egy történész életútja: Benda Kálmán válaszol Glatz Ferenc kérdéseire

gárda mindenütt szinte kivétel nélkül az én generációm tagjaiból állt, a történettudományiban csakúgy, mint a szomszédos földrajztudományi, vagy később a néptudományi intézetben is. Az intézet feladata hivatalosan a háború utáni béke előkészítése volt, mi azonban úgy határoztuk meg feladatunkat, hogy egy új magyar történetszemléletet kell kialakítani, amelynek lényege a hungarocentralizmus megszületése. Olyan szemléletet, mely Magyarországot nem elkülönítve, mintegy légüres térben nézi, hanem a magyar történelmet beágyazza a szűkebb és a nagyobb táj egészébe, s a magunk fejlődését a szomszédos népekével egybevetve vizsgálja. Az én közvetlen feladátom az volt, hogy az intézet francia nyelvű történeti folyóiratát, a Revue d’Histoire Comparée-t, az összehasonlító történeti folyóiratot szerkesszem. Arra törekedtünk, hogy ne csak magyarok, hanem a szomszédos országok tudósai is a szerzői gárdába kerüljenek. A francia nyelvet azért választottuk, mert németül nem akartunk publikálni, angolul politikai okokból nem lehetett, a francia viszonylag semleges nyelv volt. Azt mondhatom, hogy folyóiratunknak talán elsőként sikerült áttörni az első világháború utáni elszigeteltséget. A folyóiratot a párizsi egyetemi nyomdával közösen adtuk ki, ezáltal biztosítva volt az európai terjesztés. Úgy érzem, hogy bár erről a próbálkozásról az utóbbi évtizedekben kevés szó esett, azért ez mint mozgató erő, egy kicsit hatott az 1960—70-es évek magyar történetírásának szemléletére is. A folyóirat igazgatója Kosáry Domokos volt, a tényleges szerkesztést én végeztem.

— 1939. szeptember 1-én kitört a 11. világháború, Magyarország pedig 1941 nyarán lépett be a háborúba. Hogy érintette ez a fiatal, történészi pályájának elején lévő értelmiségit?

— Ahhoz az évjárathoz tartoztam, amelyik az I. világháború után elsőként szolgált két évet tényleges katonai szolgálatban. A Bercsényi Miklósról nevezett 2. fogatolt tábori tüzérezredben szolgáltam. A leszerelésem után nem volt olyan év, hogy 4—5 hónapot ne töltöttem volna uniformisban. Még tényleges katonaként részt vettem az erdélyi bevonulásban, majd a délvidéki harcokban és megszállásban, és csak a véletlenen múlt, hogy a Don mellé nem kerültem ki. 1944 nyár végén újra behívtak. A románok kiugrása után ezredemet Erdélybe vitték. Átúsztattunk a Maroson, Gyulafehérvár előtt találkoztunk a szovjet csapatokkal. Tordát egy héten át védtük, majd visszavonultunk Apahidához, miközben a hátunkban elesett Debrecen. Ekkor már ütegparancsnok voltam, utóvédütegként hátráltunk — nagy veszteségekkel — észak felé. Nem egyszer keveredtünk közelharcba, jóllehet elvileg 20—25 km-re lőttünk ideálisan, előfordult, hogy lefelé álló ágyúcsövekkel 50 m-re tüzeltünk magunk elé. Utolsók közt vonultunk át a tokaji hídon, utánunk robbantották fel. Mindnyájan tudtuk, hogy ennek a harcnak semmi értelme sincs, de csinálni kellett. Akkor közöttünk olyan hírek jártak, hogy odaát a szovjet oldalon magyar hadsereg alakult. Mondtam is az embereknek: ha egyszer nem indulunk tovább reggel, délre már itt lesznek az oroszok és csatlakozunk a mellettük harcoló magyar néphadsereghez. Az ütegben csepeli munkások voltak az ágyúk, és jász parasztok a lovak mellett. Ok mondták: zászlós úr, hallgasson ránk, most még nem szabad átmenni. Csak később tudtuk meg, hogy a szovjet oldalon nem alakult magyar hadsereg, és aki átment, hadifogoly- táborba került. Egész Mezőkövesdig hátráltunk, ekkor látszott, hogy éjszaka elvágják előlünk a pesti műutat, felszorulunk a Felvidékre, és onnan ki tudja hová. Ez október vége felé volt. Összehívtam az üteget és azt mondtam: ennek már semmi értelme nincs, aki menni akar, kap tőlem menetlevelet. Este 8—9 körül szétszéledtünk, ott maradt a négy löveg magában, néhány horvát katonával, akiknek nem mertünk szólni. Én magam Budapestre jöttem, a Teleki Intézetben azzal fogadtak: tudtuk, hogy jössz, ágyad kész a pincében. Az ostromot már Budapesten éltem át. A Teleki Intézet nagyobb részét kitelepítették a Balaton mellé, így családommal lényegében csak a felszabadult városból távozva, valamikor februárban találkoztam. Ez az én katonai pályafutásom története.

— A Teleki Pál Intézet ismert volt angolszász, francia orientációjáról.

— Az Intézet pincéjében akkor mintegy tizenhatan húzódtunk meg, ez egyúttal óvóhely is volt. Köztünk volt francia barátom, Jean Boussaguet is, aki német hadifogoly-táborból szökött, nálam lakott és a Teleki Intézetben kapott munkát. A pincében működött hamisít