Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Egy történész életútja: Benda Kálmán válaszol Glatz Ferenc kérdéseire
ben sokat tanultam, az Szekfű Gyula volt. ő ébresztett arra, hogy azt, amit protestáns hagyományként kaptunk, kritikailag felül kell vizsgálni, és hogy a dolgoknak tulajdonképpen két arca van, és mind a kettőt figyelembe kell venni, különben teljesen egyoldalú képet kapunk. Ezt én Szekfű Gyulától tanultam meg, és ehhez a tőle tanult szemlélethez igyekeztem is mindig — amennyire tudtam — hű maradni. — Hajtsunk vissza néhány oldalt a családi fotóalbumban, a 20-as évek végére, a középiskolás korra. Nagyon sok a cserkészmozgalommal kapcsolatos fotó itt. Hogy látod ma, visszatekintve fiatal korodra, a cserkészetnek a szerepét? Azt a politikai, ideológiai szerepét látod elsősorban, amit nálunk a történeti irodalom gyakran hangoztat, amelyik a reakciós nevelési rendszer szerves részeként tekintette a cserkészetet? Azt a cserkészetet látod ebben, amelyikben a népi mozgalom kibontakozásában, generációkat nevelve, jelentősége volt, vagy azt, amelyik egyszerűen önállóságra szoktatta, nevelte a tizenvalahányéves fiatalokat? — Előttem a cserkészet — ahogy visszagondolok — sohasem mint valamilyen politikai jellegű mozgalom jelenik meg. Ezt mi nem éreztük, és állítom, hogy ilyen nem volt, illetve nem ez volt a lényeges. Természetesen minden társadalmi mozgalom és intézmény a maga korának a gyermeke. Azt mondhatom, hogy az én nevelésemben és nevelkedésemben szerencsésen egészítene ki egymást a család, az iskola és a cserkészet. Nem fordult elő, hogy bármelyik a másiknak ellentmondón volna, hogy egymással ellentétes ideálokat állított volna elém, vagy elénk. Azt, amit a családban mint hagyományos szemléletet kaptam, azt vitte tovább a Lónyay utcai gimnázium, és ezt erősítette a maga módszereivel a cserkészet is. Hogy miben állt a cserkészet jelentősége számunkra? Talán elsősorban abban, hogy ránevelt bennünket a közösségi életre. 12 éves korunktól, amikor cserkésszé lettünk, megtanultuk, hogy az embernek saját érdekeit alá kell rendelnie egy kisebb vagy nagyobb közösségnek. Emellett önállóságra nevelt bennünket. Én már mint 15—16 éves gimnazista, előbb mint őrsvezető, majd pedig mint rajparancsnok, teljesen önállóan vittem előbb 8—10, majd pedig 25—30, nálam 4—5 évvel fiatalabb gimnazistát táborozásokra, néha 2—3 hétre is, amikor is én voltam a legöregebb a táborban. Mentünk télben sítáborba, mentünk a tavaszi és őszi szünetekben úgynevezett mozgótáborba, mentünk nyáron a nagytáborba, s ez önállóságra, fegyelemre és ugyanakkor felelősségtudatra nevelt bennünket. Ehhez járult azután, hogy — miután az egész cserkészéletet magunk alakítottuk ki, magunk főztünk magunknak, a sátrat magunk rendeztük be — ez bizonyos ügyességet is adott. Azokat a gyerekeket, akik a modem civilizáció következtében otthon már mindent készen kaptak — ez elsősorban a fővárosi gyerekekre vonatkozott — egy kicsit visszavitte a természethez és ahhoz, hogy maguk teremtsék meg saját életük bizonyos feltételeit. Aztán később nagyon sokat voltunk együtt más cserkészcsapatokkal is. A mienk iskolai csapat volt, s más iskoláknak ugyanígy megvoltak a csapatai; de voltak tanonccsapotok, volt a csepeli munkásgyerekek híres 13. számú „Ezermester” csapata; ezekkel együtt táborozva, azt mondhatom, hogy a magam korosztályán belül, szinte az ország egész társadalmával összekerültem valamilyen vonatkozásban. És nyilván nem maradhatott ez nyom nélkül sem az én, sem a többiek fejlődésében. — Ezek szerint tehát nem a rendszer által követelt ideológiai, politikai szempontok, hanem a köznapi élmények maradtak meg jobban Benda Kálmánban a cserkészéletről? — Sőt, kizárólag csak ezek maradtak meg bennem. Abban az időben amikor én voltam cserkész, a közélet, az állami vezetés által elvárt kötelező megnyilatkozások és a kötelező tananyag még minimálisak. Az, hogy a cserkészet egyfajta katonai előképzéssé vált, csak a háború alatt, 1942—43-ban következett be, amikor a cserkészetből is többé-kevésbé levente mozgalmat csináltak. — A családi fotóalbumban fotók a budapesti bölcsészkar akkor Múzeum körúti épületéről. A budapesti bölcsészkaron talán minden idők egyik legszínvonalasabb tanári garnitúrája képezi a történészeket. Szekfű Gyula mellett itt ül a tanszéken Domanovszky Sándor, Hajnal 4
