Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Imre László: Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk: [könyvismertetés]

rát tükröző história XVII. századi nyelven van elmondva, meglehetősen bizarmak, sőt indoko­latlannak mutatkozhat először. Pedig feltűnően szomorú és tartalmas pajzánságok ezek, ami egy­általán nem idegen a régi magyar irodalom egy bizonyos vonulatától. Nemcsak az a (posztmo­demek által is hangoztatott) gondolat rejlik emö- gött, hogy bizonyos dilemmák, figurák a mából a múltba, a történelemből a jelenbe helyezhetők át, hanem talán az az irói-költői szándék is vezet­te a Tizenhét hattyúk szerzőjét, hogy ilyen mó­don emelje ki tárgyát a mindennapiság, a köz­helyszerűség szférájából. De funkciót nyer az archaizálás azáltal is, hogy a végzetnek való ki­szolgáltatottság visszaadására vallási-retorikai formulákhoz kénytelen folyamodni a beszélő, már csak védekezésképpen is: Lili például ezt mondja koraszülött magzata pusztulásakor: „De kiért Istennek legyen hála, mert nem vala tellyes gyermek és hogy vele méltóztatott angyali karjait szaporítani.” Amint Ady vagy Füst Milán bizo­nyos hőfokon (főleg a szenvedés, az eleve elren­delés élményének a hatására) archaikus nyelvi elemekhez folyamodik (nyilvánvalóan a Biblia hatására), úgy Csokonai Lili is pokoli kínjaihoz (nyomorékká válása után Kéri elhagyja) a régies kifejezési formákat találja illőnek. Olyan archaizálás ez persze, amely mögött szüntelenül hallható a kortársi köznyelvi, sőt né- ' melykor újságnyelvi sztereotípia. (Amikor pél­dául a balesettel kapcsolatban ez áll: „A rendőr­ség szakértők bényerésével megkezdő a huzoko- dást.”) Mai élethelyzet és régies beszédmód ösz- szekapcsolása nem egyszer humoros hatást kelt, így (többek között) a reggel, a felkelés, az NDK- beli ébresztőóra említésekor: „irdatlan gyehen- nás keleti német demokratikus vekkerem, melly mint böhöm indignált bakmacska trónol vala foszforeszkáló ződ lidérc-szemekkel az éjjeli szekrényen, cseregni kezde azon sátáni neszekkel az kiktül bármi Isten félő teremtmények szíve összemegy, eszébe vöszi bünjeit és porszem vol­tát, s alitja, váratlan nyugalommal, hogy mast akkor itt hát ultima hóra.” Hasonló mechanizmus érvényesül a modern, városi beszélt nyelv ritmusát és logikáját a régies­séggel vegyítő eljárásokban: lélektani mélység és nyelvi gazdagság nyilatkozik meg Lili „vallo- más”-ában Kéri feleségéről: „Gőgös ember, percre se bizz, hogy szeretném, még néked sem hiszem, hogy igazán szeretnéd a kis asszonkát, nem szeretem ötét, és soha nem is fogom — ha ez eszembe jut, téged se, korcs áruló! katyma széplélek! —, nem szeretem a haját, az ahogy lobogva hordja, nem szeretem a nevetését, un- dorkodom a fogait ólomba burító nyáltól, undo­rodom az ajakfestésitül, nevetséges, hogy kisebb melltartót hord a kelleténél, undorkodom a mel­lekül, a termékeny ölétül, a kedvességitül, valami alól elkopott gyűlölet kandikál tavaszon hó, gyű­lölöm a rosszhitét, a gondoskodását, az alázatát és alázatosságát, gyűlölöm a temérdekségét, a jóságát, és legelsőbb azt gyűlölöm, hogy tégedet szeret, ez illyen egyszerű, pofikám, és gyűlölöm a kitettségemet, hogy én es szeretlek tégedet. . .” A könyv leghosszabb fejezete az Inventárhaty- tyú, melyben mindig visszatér Lili megállapítá­sa: „Egy tetemöm vagyon.” Azaz: egy teste van. A „tetem” tehát testet jelent, s a test egyúttal azonos a majdani holttetemmel. A szóhangulat sugallata az egész mű gondolati ivéhez kapcsoló­dik: Lili teste élő és halott, gyönyörű, szerelemre termett és nyomorék, halállal eljegyzett egyszer­re. A tétlenségre kárhoztató bénaság és a szere­lemre vágyó egészség kettőssége adja a történet keretét: az ösztön-lény Lili (aki többször, másra és másra mondja oly epekedő naivitással, hogy „Olyan jó!”) egy, a mai magyar életben egyálta­lán nem kivételszerű életformát képvisel. A könyv lehangoló volta (bár igen gazdag a szere­lem, az életöröm, a jókedv megidézésében is) onnan ered (főleg második, harmadik olvasásra), hogy minden a lezáró katasztrófa felől nyeri el értelmét. A lesújtó végzet vaksága, mely a bűn- hődés jelentéskörétől is átvesz valamennyit, az erkölcsi érzék igazságosztó hatalmává értelmező­dik át. Ennek előzetes jelei átgondoltan készítik elő a megoldást: a legszörnyűbb önutálat Lilit az istenkáromlás után fogja el; az Abortuszhattyú- hoz csatolt Appendix a gyermek utáni, soha ki nem elégülő vágy lírájával olyan érzelemteli és poétikus részlet, mely szinte egyedülálló mai prózánkban. Általában a lírai betétek a legsikerültebb rész­letek közé tartoznak, részben önállóságuk okán is. Alapvető emocionális tartalmak (pl. Lilinek apjához fűződő érzései) szólaltathatók meg így megrendítően: „Melly erősen szenvede! Melly sokfélét láta! Vala bestye magasban és vala bestye mélyben! És mast melly kicsinykedve kéri ezt számon a világtul! Melly igen érthető! Melly igen emberi! Hogy akkor hát mégis nem heába fojto­gatta vón őtet a vad üdő?” Gondolati általánosí­tást enged meg Lili vallomásának egy másik passzusa: „Szerettem, de annak előtte akartam, hogy ösmemém valamint magamat. Mert nem akarék idegent magamba engennyi. Az mit nem tudok vala, hogy mindég mindenki idegen ma­gadhoz képest.” írói telitalálatnak számít, hogy az eszmeiséget tárgyi elemek vizualitása adja vissza, kontrasztot teremtve a gondolat és a leala- csonyítóan köznapi párhuzam között. Egy fürdő­szobáról van szó, a bojler őrlángjáról, de a régies szókincs és szófüzés filozófiai távlatot ad: „Vala­mi bibe lehetett a gázos vízmelegítő őr-lángja 89

Next

/
Oldalképek
Tartalom