Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Imre László: Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk: [könyvismertetés]
rát tükröző história XVII. századi nyelven van elmondva, meglehetősen bizarmak, sőt indokolatlannak mutatkozhat először. Pedig feltűnően szomorú és tartalmas pajzánságok ezek, ami egyáltalán nem idegen a régi magyar irodalom egy bizonyos vonulatától. Nemcsak az a (posztmodemek által is hangoztatott) gondolat rejlik emö- gött, hogy bizonyos dilemmák, figurák a mából a múltba, a történelemből a jelenbe helyezhetők át, hanem talán az az irói-költői szándék is vezette a Tizenhét hattyúk szerzőjét, hogy ilyen módon emelje ki tárgyát a mindennapiság, a közhelyszerűség szférájából. De funkciót nyer az archaizálás azáltal is, hogy a végzetnek való kiszolgáltatottság visszaadására vallási-retorikai formulákhoz kénytelen folyamodni a beszélő, már csak védekezésképpen is: Lili például ezt mondja koraszülött magzata pusztulásakor: „De kiért Istennek legyen hála, mert nem vala tellyes gyermek és hogy vele méltóztatott angyali karjait szaporítani.” Amint Ady vagy Füst Milán bizonyos hőfokon (főleg a szenvedés, az eleve elrendelés élményének a hatására) archaikus nyelvi elemekhez folyamodik (nyilvánvalóan a Biblia hatására), úgy Csokonai Lili is pokoli kínjaihoz (nyomorékká válása után Kéri elhagyja) a régies kifejezési formákat találja illőnek. Olyan archaizálás ez persze, amely mögött szüntelenül hallható a kortársi köznyelvi, sőt né- ' melykor újságnyelvi sztereotípia. (Amikor például a balesettel kapcsolatban ez áll: „A rendőrség szakértők bényerésével megkezdő a huzoko- dást.”) Mai élethelyzet és régies beszédmód ösz- szekapcsolása nem egyszer humoros hatást kelt, így (többek között) a reggel, a felkelés, az NDK- beli ébresztőóra említésekor: „irdatlan gyehen- nás keleti német demokratikus vekkerem, melly mint böhöm indignált bakmacska trónol vala foszforeszkáló ződ lidérc-szemekkel az éjjeli szekrényen, cseregni kezde azon sátáni neszekkel az kiktül bármi Isten félő teremtmények szíve összemegy, eszébe vöszi bünjeit és porszem voltát, s alitja, váratlan nyugalommal, hogy mast akkor itt hát ultima hóra.” Hasonló mechanizmus érvényesül a modern, városi beszélt nyelv ritmusát és logikáját a régiességgel vegyítő eljárásokban: lélektani mélység és nyelvi gazdagság nyilatkozik meg Lili „vallo- más”-ában Kéri feleségéről: „Gőgös ember, percre se bizz, hogy szeretném, még néked sem hiszem, hogy igazán szeretnéd a kis asszonkát, nem szeretem ötét, és soha nem is fogom — ha ez eszembe jut, téged se, korcs áruló! katyma széplélek! —, nem szeretem a haját, az ahogy lobogva hordja, nem szeretem a nevetését, un- dorkodom a fogait ólomba burító nyáltól, undorodom az ajakfestésitül, nevetséges, hogy kisebb melltartót hord a kelleténél, undorkodom a mellekül, a termékeny ölétül, a kedvességitül, valami alól elkopott gyűlölet kandikál tavaszon hó, gyűlölöm a rosszhitét, a gondoskodását, az alázatát és alázatosságát, gyűlölöm a temérdekségét, a jóságát, és legelsőbb azt gyűlölöm, hogy tégedet szeret, ez illyen egyszerű, pofikám, és gyűlölöm a kitettségemet, hogy én es szeretlek tégedet. . .” A könyv leghosszabb fejezete az Inventárhaty- tyú, melyben mindig visszatér Lili megállapítása: „Egy tetemöm vagyon.” Azaz: egy teste van. A „tetem” tehát testet jelent, s a test egyúttal azonos a majdani holttetemmel. A szóhangulat sugallata az egész mű gondolati ivéhez kapcsolódik: Lili teste élő és halott, gyönyörű, szerelemre termett és nyomorék, halállal eljegyzett egyszerre. A tétlenségre kárhoztató bénaság és a szerelemre vágyó egészség kettőssége adja a történet keretét: az ösztön-lény Lili (aki többször, másra és másra mondja oly epekedő naivitással, hogy „Olyan jó!”) egy, a mai magyar életben egyáltalán nem kivételszerű életformát képvisel. A könyv lehangoló volta (bár igen gazdag a szerelem, az életöröm, a jókedv megidézésében is) onnan ered (főleg második, harmadik olvasásra), hogy minden a lezáró katasztrófa felől nyeri el értelmét. A lesújtó végzet vaksága, mely a bűn- hődés jelentéskörétől is átvesz valamennyit, az erkölcsi érzék igazságosztó hatalmává értelmeződik át. Ennek előzetes jelei átgondoltan készítik elő a megoldást: a legszörnyűbb önutálat Lilit az istenkáromlás után fogja el; az Abortuszhattyú- hoz csatolt Appendix a gyermek utáni, soha ki nem elégülő vágy lírájával olyan érzelemteli és poétikus részlet, mely szinte egyedülálló mai prózánkban. Általában a lírai betétek a legsikerültebb részletek közé tartoznak, részben önállóságuk okán is. Alapvető emocionális tartalmak (pl. Lilinek apjához fűződő érzései) szólaltathatók meg így megrendítően: „Melly erősen szenvede! Melly sokfélét láta! Vala bestye magasban és vala bestye mélyben! És mast melly kicsinykedve kéri ezt számon a világtul! Melly igen érthető! Melly igen emberi! Hogy akkor hát mégis nem heába fojtogatta vón őtet a vad üdő?” Gondolati általánosítást enged meg Lili vallomásának egy másik passzusa: „Szerettem, de annak előtte akartam, hogy ösmemém valamint magamat. Mert nem akarék idegent magamba engennyi. Az mit nem tudok vala, hogy mindég mindenki idegen magadhoz képest.” írói telitalálatnak számít, hogy az eszmeiséget tárgyi elemek vizualitása adja vissza, kontrasztot teremtve a gondolat és a leala- csonyítóan köznapi párhuzam között. Egy fürdőszobáról van szó, a bojler őrlángjáról, de a régies szókincs és szófüzés filozófiai távlatot ad: „Valami bibe lehetett a gázos vízmelegítő őr-lángja 89