Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Matyikó Sebestyén József: "Az elődeinknél különbek legyünk"
éves korában eltemette. A testvérek hat elemit és három ismétlőt végeztek, mert „bár a családnak mindene megvolt, a taníttatásra nem tellett”. Az iskola befejeztével édesanyám a kertészetben dolgozott. 19 éves volt, mikor meghalt nagyanyám. Édesanyám famíliája az igazi nagycsaládok közé tartozott. A tragikus események után is együttmaradtak. Szép számmal voltak, 7—8-an is ültek az asztal körül. A családi közösség továbbadta és őrizte a tradicionális értékeket; eszméket, erkölcsi normát és magatartásmintákat adott: ragaszkodást, szigorú betartását a paraszti normának, mely szerint legfőbb érték a család és annak bármi áron való összetartása. Végül is milyen útravalót kapott örökül édesanyám? „Nagyon-nagyon jók legyetek —, szólt az intelem — mert a becsületeteket senki nem tudja visszaadni, becsületetek csak egy van! Ha férjhez mentek, akkor az uratokhoz nagyon hűségesek legyetek, mert sok helyen problémák vannak, és én mindig azt mondom tinéktek, hogy egy asszonynak nagyon nagy kötényének kell lennie, hogy mindent eltakarjon. Tudjátok nagyon jól, hogy nem mindig van úgy, ahogy kívülről látszik, mert nagyon sok családi életben vannak olyan események, amit másnak nem kell tudni, így a családnak kell mindazt eltakarni.” A Csepeli família szinte az akkori falu lakóival rokonságban állt: egymásra figyelő, segítő közösségben éltek. Anyai ágon tehát a szabadságvágyat, a humánus emberi értékek tiszteletét kaptam. A szenvedélyes igazságkeresést, a nonkomformizmust, a változtatni akarást, a problémaérzékenységet és az alkotó erőt, — amely személyiségem vonásává vált, — apai ágú őseimtől örököltem. Kik voltak, mivel hatottak rám az ősi Matyiké család leszármazottai? Őseink apai részről Felső- Odera-menti halásznépek voltak, akiket Lécs Ágoston, akkori tihanyi apát, éppen a balatoni halászat fellendítése céljából telepített le Zamárdiba, az akkor kimért jobbágytelkekre. (Betelepítés 1741.) Itt gyorsan elszaporodtak és magyarrá lettek. Soraikból a század végére öregbírók és esküdtek kerültek ki. Később, a szabadságharc előtti ínséges időkben, a falu többi lakosaival együtt fejezik ki „szülőföldjükhöz” való ragaszkodásukat, mikor az alábbi, figyelmeztető kérvénnyel fordulnak a tihanyi apáthoz, földesurukhoz: „Miután több Évek óta tulajdon Lakás nélkül szűkölködünk és a helységnek népessége s a lakások csekély és szűk volta miatt drága pénzért és majd alig kapunk a faluba szállást, hol magunkat meg húzzuk, — mivel pedig mi itt születtünk e világra, itt nevelődtünk emberkorig, és lefolyt létünk eddigi napjait ezen helységben töltöttük — továbbá: mivel ős-anyáink is törzs-lakói voltak e helységnek; bátrak vagyunk a mostani körülményekben e jelen szükségletünket fel adni és Nagyságodat mély alázattal kérni, hogy a különözés alkalmával annyi földet, mellyen magunknak egy-egy kis házat építenénk, adni méltóztatna, azon okból is, miszerint a különözési per lefolyása után ezt meg nyerni reményünk sohasem lehet. Ha már mi is oly bajossan kapunk lakást, mit remélhetnek maradékaink?” (VÁL. Capsa 15. no. 21.) Elődeink között volt vízimolnár, földműves, de még olyan is akadt, aki a gazdálkodás mellett mellékesen foghúzással is foglalkozott. Ingyenesen látta el önként vállalt hivatalát, értett a füvekhez, gyógyított embert, állatot. E hagyomány családról-családra szállt. Ugyanebben a családban a fafaragás (szőlőprések) is művészi fokra emelkedett. Üknagyapámat a Zamárdi faluközösség bíróvá választotta. Ő kérlelhetetlen, szigorú ember hírében állt, aki ítéleteiben hajthatatlan, lobbanékony, makacs természetű volt, akire azt mondták: „kurázsija” van. Mivel felesége korán meghalt, négy fiúgyermekével nem sokat törődött. Azt mondta: „Keressetek munkát magatoknak, s éljetek!” így szakadt szét a Matyikó család megélhetést keresve a környező községekben; Balatonfőkajáron, Balatonkilitin, Balatonszabadiban. Dédnagyapám Siófokon telepedett meg. Ő a Déli-Vasútnál mint pályamunkás dolgozott. Nagyapám már ipari szakmát választott magának, s kőműves lett. Emlékeimben él, hogy könyv nélkül mesélte el nekünk Arany János Toldi-trilógiáját. Két gyermeke él, az egyik édesapám, aki 1923-ban született, a másik a tíz évvel fiatalabb öccse. Édesapám szüleivel együtt igen kemény munkával kereste meg kenyerét. Voltak olyan ínséges idők, amikor az építőmunkások csak tavasszal és ősszel, az üdültetési szezon befejeztével kaptak munkát. Nagyanyám többféle állatot tartott otthon, s így egészítette ki a család jövedelmét. Végleges otthon csak 1927-ben került a fejük fölé, amikor váltóra vett anyagból egy kis családi házat épitettek. A gyermekek nevelése a nagymamára hárult. Esténként több család összejött és megelevenedtek a múlt emlékei; balladák, babonák, a lápi lidércek, a 48-as szabadságharc, az I. világháború pokla, s a hadifogság nehéz évei... A családi gondokat megosztották a felnövekvő gyermekekkel, s ez hozzájárult ahhoz, hogy a későbbiek során a megpróbáltatásokat könnyebben viseljék el, mert igen sokszor emberfeletti kitartásra, erős ideg- rendszerre és teherbírásra lesz majd szükségük. 83
