Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Herceg János: Bácskai puszták, történetek
Herceg János Bácskai puszták, történetek U, -B. puszta síksági fogalom, olyan feltörhetetlen föld, amely csak legeltetésre alkalmas, mint a Hortobágy, vagy a hozzánk közelebb fekvő Bugac. Szemmel be nem látható, óriási terület a puszta, rideg, lakatlan vidék, s rendszerint olyan köztulajdon, amelyen se megtelepedni, se építkezni nem lehet. Bácskában azonban tökéletesen megváltozott ennek a szónak az értelme. Itt, ahol még az úrbéri viszonyok megszűnése előtt csaknem minden megművelhető földet felosztottak, alig maradt puszta. És ami maradt, azt is betelepítette a kincstár. Legtovább talán a Puszta Kula nevű nagy határrész maradt, azt is négyfelé vágták és bérletbe adták, úgyhogy a kukorica selymes levele mellett a sárguló gabonatáblákat is megfújta rajta a szél. Csupán a Telecskát hagyták parlagon, azon legelt Kéry nyája, lejjebb a gulyája, s így kapta a kis település — a Kerény—Kemyája nevet. A népdal szerint kisasszony legeltette a gulyát, Kéry földesúr lánya, s így esett szerelembe a másik gulya őrzőjével, amely, már nem lehetett tudni, kié volt. Idő kellett, amíg az egykori, a mohácsi vész előtti nagy puszták helyén, a betelepítés után újabb pusztákat emlegetett Bácskában a nép. Ezek azonban már nem irdatlan közlegelők és kincstári puszták voltak, hanem csak a birtok nagyságát kifejező szavak. A szállás kisebb területen állt, a tanya még kisebben, de már a puszta nagy gazdaság volt, parkkal és kastéllyal, cselédlakásokkal és a birtokon belül legelőkkel. Pusztájuk volt a Fembachok- nak, a Lelbachnoknak, a Vojnicsoknak s még néhány bácskai dzsentrinek. Az ötszáz hold alatt maradt birtokhoz csak a szállás szó illett. Aztán megmaradt a név olyan helyeken is, ahol már rég több birtokos osztozott a földön. Zobnatica, Roglatica, Verusics, Duboka, Györgyén s a Szabadka körül elterülő puszták, melyek a város nagy határában már száz év előtt tanyacsoportokra oszlottak, sőt az utóbbi időben falunak megfelelő település jellegét öltötték. Ezeken a helyeken, ha a birtokos templomot épített, a kegyuraság joga is őt illette meg, ami azt jelentette, hogy hozzájárult a templom fenntartásához, viszont az ő beleegyezése nélkül nem nevezhetett ki papot a kalocsai érsek. És minthogy a kegyuraság a tulajdonjoggal együtt elidegeníthető volt, a századelő éveiben más vallásúak is kegyurai lettek egy-egy katolikus hitközségnek. Hogy igaz-e, vagy csak a liberális világra jellemző anekdota, nem lehet tudni, elég az hozzá, hogy az egyik bácskai nagybirtok zsidó vallású gazdája remekül ellátta katolikus kegyúri kötelességét. Karácsonyra pulykát küldött a plébánosnak, húsvétkor bárányt, amit az úri módon azzal viszonzott, hogy ősszel, zsidó-újévkor tiszteletét tette, kezet csókolt a ház asszonyának, aztán visszatéve fejére a cilindert, azt mondta: Le sono tajvo tokoszeno! Vagyis boldog új évet kívánt, mire ott tartották ebédre, amelynek fénypontja a macesz- gombócos libaleves volt. De lenn, a hátsó udvarokon, a kovácsműhely környékén abban az időben vasárnap délután összeverődött a cselédség ezeken a pusztának nevezett nagybirtokokon, hogy megbeszéljék a szegénység sorsát. A szegődmény egy esztendőre szólt, változtatni nemigen lehetett rajta. Viszont a kapások, sommások és egyéb napszámosok lassanként mind beszerveződtek a földmunkások szövetségébe, s ez nem maradt hatástalan a pusztai cselédség helyzetére nézve sem. A bátrabbak otthagyták a pusztát, faluba költöztek, maguk is napszámosok lettek, úgyhogy a kommención is javítani kellett. Mikor kilencszázkilenc35
