Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - SZEMLE - Kósa László: Barcasági magyar népköltészet és népszokások: [könyvismertetés]
lódó Jellegzetességeket: „Akit Baján meg nem szólnak, és Zomborban el nem raknak, Újvidéken meg nem szidnak, Szabadkán meg le nem isznak, az elmehet a világ végére is.” Vagy ennél is tömörebben: ”Ó-moravica, jaj, Pacsér, Kenyereden Csantavér. Nagy kalapé Bajsa, Éhetetlen Topolya, Kéregető Kishegyes, Uccu, Komám, Feketics!” Nemcsak a számos színes példa teszi vonzóvá e könyvet, hanem szerzőjének körültekintő etimológiai módszere is. Miközben bevezeti olvasóit a helynevek történetének világába, óvatosságra int. „Csínján bánjunk a névmagyarázatokkal! Nagyon könnyen félrevezethetnek bennünket a névalakok, ha eredetüket kezdjük feszegetni . . . Nem elég a hangzás, a szavak jelentését kell vizsgálni, nemcsak anyanyelvűnkön belül kell tájékozódnunk, hanem számtalan egyéb szótárba is bele kell lapoznunk, különösen pedig azoknak a népeknek a szótáraiba, amelyekről tudjuk, hogy érintkezésben voltak őseinkkel. ”A bácskai Nádaija (Nádaij) község nevének keletkezése után kutatva Matijevics magyarokat, szerbeket is meghallgatott, s mindenki a maga módján magyarázta el faluja nevének eredetét. A magyarok szerint igen sok nád termett ezen a lápos, mocsaras vidéken, és a név a nád és az alj szavakból forrt össze. A szerb ajkúak szerint viszont ez a település, illetve régen legelő legtávolabb volt a központtól, Szenttamástól, ezért kapta a nevét. A naj (amely a magyarban leg-et jelent) és a dalji (messzi, távoli) valóban felfedezhető benne, s jelentése eszerint ’legtávolabb, legmesszebb levő.’ A nadály ugyanakkor a vérszopó pióca régies neve, könnyen lehet, e zoonimával illették e régen vizes, lápos, mocsaras, bizonyára piócás területet — teszi hozzá a nyelvész, a könyv írója. A hatalmas névanyag mindannyiunkké — olvashatjuk a könyv bevezetőjében „Valamennyi név velünk van, s annyira hozzánk tartozik, mint mindennapi életünk más nélkülözhetetlen velejárója. Használjuk, tájékozódunk vele, beszélünk róla, szépítjük vagy leromboljuk anélkül, hogy felfigyelnénk fontosságára, nyelvi elemeire, szerkezeti felépítésére. Pedig Oláh Sándor, Milan Konjovic, Sáfrány Imre, Andruskó Károly színeit, árnyalatait, vonalait és témáit idézik ezek a névalakok is, Fehér Ferenc, Brasnyó István, Német István, Gion Nándor, Burány Nándor, Tóth Ferenc irodalmi alkotásai születtek közöttük vagy róluk, de e térszíni formák között alkottak Bori Imre felfedezettjei, meséltek s beszélnek Penavin Olga népnyelvi adatközlői és mesefái . . Mindezen szempont együttes érvényesítésével tárja fel e könyv a Vajdaság helyneveit. Valóban betekintést nyújt e hatalmas névkincsbe, a helynevek megalkotásának módjaiba és névélettani kérdések felderítésébe. Matijevics e könyve, mint az előző, Az utca nyelve, és teljes szak- tudományi munkássága, értékes, maradandó. (Fórum Kiskönyvtár, Újvidék, 1982.) H. NAGY ERZSÉBET BARCASÁGI MAGYAR NÉPKÖLTÉSZET ÉS NÉPSZOKÁSOK Kis túlzással elmondható, hogy a magyar népi kultúra barátait az elmúlt évtizedben szinte elkényeztette az újabb és újabb népköltési gyűjtemények vagy más különböző tárgyú néprajzi kötetek megjelenése. Valójában arról van szó, hogy a hagyományok fölgyorsuló kopása és eltűnése láttán a korábbinál többen érzik feladatuknak a gyűjtés és a megörökítés munkáját. A Barcaság pedig éppenséggel fehér foltnak számított a magyar néprajzi térképeken, mert eddig akár egy kezünkön is megszámlálhattuk a magyar népi kultúrájával foglalkozó szakmunkákat. Pedig tanulmányozását nem kisebb személy, mint a székelyföldi utazásról ide kiránduló Orbán Balázs kezdte el 1873-ban. Utóbb fiatal brassói tanárként Horger Antal adott ki a barcasági Hétfaluban gyűjtött népmesékből egy kötetnyit (1908). Hétfalu, a barcasági magyarság törzstelepülése, Brassó szomszédságában fekszik, s sajátosan ösz- szeépült településcsoportot képez: Bácsfalu, Csernátfalu, Türkös, Hosszúfalu együtt, majd valamivel távolabb Tatrang, Zajzon és Pürkerec szintén egymáshoz nőve található. A mostani kötet még három észak-barcasági magyarlakta község anyagát is fölöleli: Apácáét, Krizbáét, Barcaújfaluét. Mindet együtt Tízfalunak is emlegetik. Végül a székelyföldi határ felé eső Bodola és Keresztvár, valamint Ürmös egészíti ki a barcasági magyarlakta telepek számát tizenháromra. Az erdélyi és moldvai magyar néprajzi gyűjteményektől az érdeklődő többnyire pompás régies darabokat, folklórritkaságokat vár, s eddig nem kellett csalódnia. Ezúttal sem következik be a csalódás, jóllehet a barcasági kötetben nem az archaikumra kell elsősorban fölfigyelnünk. A romániai magyar népcsoportok között a barca- ságiak a moldvaiakkal szemben, akik a legrégiesebb formákat őrizték meg szinte napjainkig, az ellenkező póluson helyezkednek el. Hagyományait tekintve a Barcaság magyar népe az erdélyi magyar népi kultúra egyik legpolgárosultabb változatát fejlesztette ki a 19—20. századra. A magyar néprajz a polgárosulás fogalmát még nem tisztázta kellően. Összefoglalóan azonban elmondható, hogy a 19. század elejétől a 20. század elejéig lezajló műveltségi folyamatokat és változásokat nevezik így, ha paraszti polgárosu- lásról beszélnek. „Madártávlatból” tekintve a magyar parasztság, s általában a régi Magyarország egész paraszti népessége ebben az időszakban hagyta el, vagy kezdte elhagyni az évszázadokon át keretet adó középkori kulturális és társadalmi foglalatot. A paraszti polgárosulás tájanként, társadalmi rétegenként, sokszor nemzetiségenként eltérő ütemben folyt le, sőt egy-egy 91
