Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás IV., befejező rész
Amikor a fogalmazvány az igazgató kezibe került, ekkor aztán kiütött a nagy balhé, még a rendőrséget is belevonták a vizsgálatba, aminek az lett a vége, hogy lázítással vádolták meg a Lódíccsot. Egyenként hívták mindnyájónkat kihallgatásra. Nem azt kérdezték, hogy minekünk mi a véleményünk, hanem hogy befolyásolt-e bennünket a munka megtagadására a felbujtó személy. Bizony mindenkinek az inába szállt a bátorsága, senki nem merte mondani, hogy ő éppen úgy és azt akarta, amit a Lódíccs. Lódíccsot már a smirerség alól is felmentették, azaz nem végezhette azt a munkát, amit egy évtizede becsületesen ellátott, mert attól tartottak, hogy valami komoly szabotázst csinál bosszúból. Amikor megtudtuk, hogy Lódiccs sírva ment bocsánatot kérni ezért a meggondolatlan és felelőtlen lépéséért, aminek nem tudta annak idején felmérni a következményét és a súlyát, mindnyájan egyöntetűen elvállaltuk az egy műszak egy smirer elvet, csak hagyják abba ezt a francot, a rendőrségi cécót, nem lá- zított itt senki, Lódiccs csak azt írta le, ami amúgy is szóba került. Bizony a szakszervezeti vezetés a füle botját se mozdította, nem hogy védelmére kelt volna az érintett dolgozóknak. A többiek is csak azt hajtogatták, na majdnem rábasztál, majdnem dutyiba kerültetek, na fogalmazó úr, de behúzta a farkát, kellett ez neked, ebből tanulhattok, ez igazán jó lecke volt, hahhahhahaha — hemzsegtek az effajta megjegyzések éjjel-nappal. Lódiccs ezután magába zárkózottá vált. Ha volt is véleménye, azt megtartotta magának. Ha aztán valaki felvetett valamilyen kényesebb, gyáron belüli problémát, még a reggelizést is abbahagyta, és eloldalgott a vitázók környékéről, jó távol behúzódott a transzmisszió mögé, és ott fejezte be a reggelizést. Piszok a világ, Lacikám, mondta neki a kódusember. Nincs igazad, mert a világ az ma is olyan, mint máskor, a világ az nem változik, az se nem jó, se nem rossz, az ember, az rosszabb néha, mint kéne. * A hosszú tél után lassan kitavaszodott. A szikrádzó napsütés amikor már felszárította a Zagyva-gáthoz vezető földutat, Marikával kerékpárra pattantunk és irány a Zagyvagát. Sokszor elkarikáztunk Zagyvarékas határáig is, lesekedtünk, bámészkodtunk, a rügyet pattogó fűzfák mentén leszaladtunk a napsugár melegétől párolgó gátoldalon barkát keresni. Nyáron, amikor már a madarak is lakták az egymást ölelő ágak lombjait, csekélyebbé és lassúbbá vált a Zagyva sodrása, jókat horgásztunk egy cérnagurigáról letekert felszereléssel. Amikor nem kapott a hal, jókat förüdtünk, sütöttünk nyárson szalonnát, aminek olyan jó íze volt, hogy még ma is összeszalad a nyál a számban, ha rágondolok. Jókat nevettünk egymáson, amikor megijedtünk egy-egy gát szélén bogarászó fácán felröppenésétől. Ha megláttam egy kisnyulat átszaladni a mentet- len oldalra, leugrottam a kerékpárról és utánaeredtem. Ám legtöbbször gurulva értem le a gátoldalon, mert felbuktam a térdig érő fűben. Marika hazáig nevette a nyúlfogás jelenetét, de én ezért a szívből jövő nevetéséért százszor is legurultam volna a gátoldalon, mert nekem ez a nevetés többet ért, mintha a határ összes nyulait megfogtam volna. Ilyenkor olyan boldog voltam, hogy Marikával egy szál kerékpáron is neki mertem volna vágni a világnak . . . 19
