Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - SZEMLE - Vekerdi László: Hornyik Miklós: Beszélgetés írókkal
napjainkban növekedtek, levetvén az interjúkhoz és nyilatkozatokhoz ez idáig hozzátapadó riportersztereotípiákat. Az új műfajnak minálunk számos és nem egyszer kiváló művelője akadt; Hor- nyik Miklós Beszélgetés-eit ebben a nagyon erős mezőnyben kell tehát értékelni. A legjobbakhoz tartozik, több okból is. Először épp műfaji sajátosságai, mondhatnám műfaji tisztasága miatt. Faragó Vilmos Domokos Mátyás interjúkötetét recenzálva finom párhuzamot vont közte és Bertha Bulcsú emlékezetes Jelenkor-i Beszélgetés-ei közt, ami persze már önmagában a megbecsülés jele, s Faragó még azzal is tetézte, hogy mindkettőjüket mégjobban megdicsérte a regisztrált különbséggel. Bertha elragadó morfondírozásai és Domokos míves tanulságai mellé téve Hornyik kötetét, nyomban szembetűnik, hogy az ő Beszélgetés-eiben egészen másról van szó. „lrodalomtörténeti”-ek lennének, mint Pomogáts írja? Azok a másik kettőéi is, ha a szót — mint Pomogáts — értékítéletnek szánjuk; de nem azok Bertháéi, és Fíornyikéi végképpen nem azok, ha a szót tanult tartalmában tekintjük. Nincsen ezekben a Beszél- getések-ben — szerencsére — fikarcnyi irodalomtörténet sem. Hát akkor mi van bennük? Könnyű lenne azt válaszolni, hogy közvetlen" ség, elevenség, lényeglátás, kivételes jellemzőerő, tömény valóság. De mindez Bertha Bulcsú Beszélgetés-eiben is ugyanilyen pompásan benne volt és ezekkel a szavakkal amúgy sem jutunk közelebb a kérdés műfaji lényegéhez. Nézzük inkább, hogyan épül fel egy Hornyik-interjú. Vegyük mondjuk Weöres Sándort. „Ma sem tudok írni Weöres Sándorról”— kezdi az interjút Hornyik. Kell-é külön hangsúlyozni, milyen frappáns kezdet? Hiszen ha tudna írni, minek akkor az interjú, meg aztán egyáltalában; tudhat valaki írni hitelesen egy ilyen titokzatos és megfejthetetlen lényről? „A parton Próteusz alakoskodik” — írta róla az eleddig egyetlen igazán releváns Weöres- tanulmány szerzője, Szőcs Géza. De Szőcs Géza maga is a megtalált vers kilátótornyából tekinthetett szét a környéken, s kicsit maga elődjére ismerhetett Poszeidón kései és soha sehonnét el nem késő hívében. Mi többiek azonban jobb, ha eleve leteszünk egy ennyire „hiperkomplex rendszer” megértéséről. Mihelyst belekezdünk, nyomban kezdetüket veszik „képzavaraink”. Megnyugtat hát Hornyik mindjárt bevezetésként közölt rokonszenves rezignációja; „ideje abbahagynom a »taglalást«”. Most már idézheti néhány szaktekintély, tudós és író véleményét Weöresről, nem ijeszt el vele, kivált, hogy legtalálóbbként Keresz- tury Dezső szavait idézi — Rilkéről, „de írhatta volna Weöres Sándorról is.” Ezáltal megteremtődött az imaginárius színpad, jöhet Próteusz ala- koskodni. Jön is, mert Hornyik hirtelen négyévessé varázsolja: „— El tudna-e mondani egy ilyen kora gyermekkori zsengét? — Igen. Például három-négyéves koromból származik ez a kis értelmetlen hangjáték: Csuma-csuma cepelin Csuma-csuma csepelin Csuma narancs.” Minden valamirevaló riport alapföltétele a riportalany közreműködésének megnyerése — ez a közreműködés persze megnyivánulhat elutasító harag formájában is, s olykor még használ is a riportnak, ha így nyilvánul meg. Az interjú azonban irodalmi műfajként sokkal többet követel ennél: meg kell nyerje az olvasó közreműködését. Nos hát ez a „Csuma narancs” lefegyverező, most már jöhet a Blake-faló csodagyerek a maga — mitagadás elég nagyképű —„közvetlen világérzés”-é- vel, elfogadjuk. Vagy legalábbis nem kelt — mint jelen recenzensben a legtöbb Weöres-tanulmány és interjú — elutasító gyanakvást. Mi több: ebben a keretben elviselhetők a verseiben evidenciák közvetlenségével tündöklő költő doktriner ízű fejtegetései az „igazi evidenciáról”: „A modern életben csak a gyerekek és az állatok világában van meg, a gyerekek világában addig, míg elméleti dolgokkal nem találkoznak. A világ közvetlen megélésére inkább egyszerű emberek, tanyai pásztorok alkalmasak.” Honnét ez a napjainkban annyira ismerős doktriner elméletellenesség? Szó szerint veendő-e? Vagy — mint napjaink divatos elméletellenességei kivétel nélkül — valamilyen teóriából fakad maga is? Csak nem alakoskodik a nagy költőben a parton egy teoretikus Weöres is? De bizony, és Hornyik mesteri — mesterien egyszerű — kérdésekkel ugrasztja ki odújából ezt a teoretikus Weörest. Szőcs Géza is figyelmeztetett rá, hogy Weöres nem érthető meg Hamvas Béla elméletei nélkül, ámde itt másról van szó. Hornyik — láttuk — nem a megértés dimenziójában közeledik Weöreshez. Az ő kérdései hinduizmusról, buddhizmusról, ősi világfelfogásról, kereszténységről, Jézusról s más efféléről sokkal inkább valamiféle hálót feszítenek ki, melyben fennakadva Weöres válaszai egy magatartás- formát értelmeznek. Ez az értelmezési háló megfogja valahogyan Próteuszt: nem értjük meg jobban hálójával együtt se, de körüljárhatjuk, megszemlélhetjük. És ebben a megszemlélhető- ségben elrendeződnek a költő bio-bibliográfikus jellegű adatai, kezdjük lassan megérteni vallomásait. Nem hat például többé hivalkodó nagyképűségnek Önéletrajz című versében: „Mi történt volna: ez volt életem . . . Dülöngő évek. Sok mellébeszélés”. Nem hat, mert Hornyik interpreta- tív kérdéshálójában fönnakad a kellő válasz: „Határozottan érzem, hogy mennyiségileg sokkal többet írtam, és adtam ki, mint kellett volna. Nekem sokkal rokonszenvesebb Pilinszky János oeuvre-je, akinek összesen hetven verse van, de azok súlyos versek, mint a magamé, aki ezerszámra írtam és közöltem verseket, és ebből a túlságos mennyiségből most már nagyon nehezen vagy sehogy sem tudnám kiválogatni azt, amit talán értékesnek tartanék.” S ahogyan aztán Hornyik kötetenként végigvezet Weöres hatalmas oeuvre- jén, ahogy kiragadja egy vers vagy egy műfordítás 82
