Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - Jékely Zoltán: Kós Károlyról, Hadak útja - Tündérasszony vászna, Mezítláb, viperák között (emlékezések)

pontosan kettébe osztja. Olyan vala, mint a Székelykő kőfolyása Torockó felől: csillag csillag hátán gurult, gomolygott, szikrázott odafent. S mi mind, mind éppen alatta, a csudálatos égi csillagfolyó mentében ügettünk — mintha a lovacskát is ez vezérelte volna.

— Az a nagy fényes vonal a fejed felett: a Tejút, másképpen a Hadak Útja — szólalt meg váratlanul apám jól ismert hangja. Kiéreztem ebből, hogy már régóta figyelheti álmélkodásomat.

— A Hadak Útja — mondá még egyszer, feledhetetlenítő rejtelmességgel. A szavak ősi borzongást kiváltóan hatoltak belém. S ha volna valahol a lelkemben egy tábla, amelyre az ilyen gyermekkori új, titokzatos értelmű szavak felíródtak első hallomásra, ezt — a Hadak Útja — ott találnám a közepén, legmélyebbre róva...

Apám mesélni kezdett. Ott, ahol most a sok-sok kicsi csillag fehérük, Csaba királyfi vonult egykor, Attila királyfi, csillámló patkójú fehér lován. Még a koronája is csillagbütykökkel ékeskedett, s nyomában tenger nép vonult, mind fehér harisnyás, kurtacsizmás, szárnyasbajszú, szikár székelyek. Közülük való voltam, velük egy voltam, az éggel, a földdel, sötéttel s csillogással egy — ahogyan csak a tízesztendős gyermek tud beleóriásodni pillanatokra zsenge leikével s testével a végtelen világba. . .

Hogy azután mi módon érkeztünk meg a sokbástyás, véntemplomos, szú'kutcás ősi városba — apám szülővárosába, a szász rokonok Brassójába — csak hazudozással tudnám lefesteni. Biztosan aludtam, amikor behajtottunk valamelyik régi kapu-utcán; a sok rázás, a friss hajnali levegő el kábíthatott.

Apám aznap délután felvitt bennünket a Cenkre, végeérhetetlen kígyóúton kanyarogtunk egyre feljebb, s alattunk — ahogy a fák közt néha-néha kikukucskáltunk — mind kisebbek, játékszerűbbek lettek a nagytetejű házak. Eszembe jutott a Brassó- külvárosi hatalmas testű medveölő román, akiről nagyanyám mesélt (a Cenk háta me- gett csalogatta magához medvebőrbe bújva a fenevadakat, aztán jó közelről hosszú vadászkéssel szíven döfte őket — míg az egyik sebzett anyamedve halálra nem szorította). Eszembe jutottak a kísértetek, akik innen ereszkedtek le éjszakánként a városra. ..

Esteledett. Fent az égen egyre több csillag, lent a városban egyre több lámpa mutatkozott. Hol a mélybe bámultam, hol a magasba: a Hadak Útját kerestem az égen.

De még korán volt. Csaba királyfi népe egyelőre nem mutatkozott.

mezítláb, viperák között

Egy vers s egy élmény összefüggéséről

Kígyó-bilincs — az alábbi vers címe arra utal, hogy egy végzetessé válható kaland örökre eljegyzett a kígyóktól való irtózással. 1935-ben írtam, körülbelül tíz évvel az esemény után, tehát aránylag „friss” élményből, majdnem végig pontosságra törekvő realista elemekkel, csak az utolsó négy sora kap fel valami természetfölöttibe. Menekülésem azonban nem e versbeli csoda által vált lehetségessé: az inkább az utolsó pillanatok lelkiállapotának kivetülése, s az alábbiakban igyekszem a valóságot megközelítően elmondani.

íme, a vers idevágó része:

39