Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - SZEMLE - Tarján Gábor: „…mely kancsalul, festett egekbe néz…” (Kocsis Márta-Csömör Lajos: Festett bútorok a Székelyföldön)

helyét tekintve — kiegyenlítettnek, s a korábbi évekhez viszonyítva átgondoltabbnak, körültekintőbbnek, árnyaltabbnak látszik. Öt-öt írást találunk a Forrásból, az Új Tükörből, az Élet és Irodalomból (valóban, ma ezek a fórumok adnak legtöbb teret a valóságirodalomnak); egy-egy írás korábban a Jelenkor ban, a Kritikában, a Magyar Nemzetben, a Műhely ben, a Napjaink ban, a Nők Lapjában és a Va/csdgban látott napvilágot. Talán csak a Tiszatáj (Tóth Béla Tiszajárásának valamelyik szép részletét) és a Mozgó Világ jelenlétét hiányoljuk. A kötet szerzői közül ismert, megszokott, igényes színvonalukon szerepelnek R. Székely Julianna, Kartal Zsuzsa, Nemere István, Zsigmondi Mária, László Lajos. Örömmel regisztráljuk, hogy a válogató Ratzky Rita „fölfedező” kedve sem aludt el, és a fiatal, kevéssé ismert, a publicisztika vagy a szociográfia területén bemutatkozó szerzőket is bátran szerepeltette (például Major Árvácskát, Franko Tibort, Koloh Eleket). E tekintetben is a korábbiaknál sokkal sikerültebbnek, változatosabbnak látszik a kötet.

Végül egy könyvheti történetet szeretnék elmondani, ez is a kötethez kapcsolódik, igaz, nem szigorúan vett része a kritikának, bár annak is fölfogható. A könyvheti szolgálat végén, hazatérőben, a Balatonról Pécsre tartó vonaton utaztam. Amikor beléptem a fülkébe, ketten már benn ültek, egy fiatalember és egy lány. Nem tartoztak egymáshoz, mindketten könyv fölé hajoltak, a fiú a Modern Könyvtár egyik kötetét, a lány az írószemmel 1982-t olvasta. Én is elővettem kötelező kritikusi penzumomat, a könyvheti szociográfiai antológiát, hogy időben a szerkesztő asztalán legyen az írás. A lány Keszthelyről utazott Pécsre, most fejezte be a szakmunkásképzőt, és az iskolai ballagásra emlékül kapta a könyvet. (Könyvheti ára mindössze egy doboz cigarettáé, 11 forint volt!) A lány a 124. lapnál tartott, én a 290.-nél. Fonyódon beviharzott a fülkébe három jókedvű fiatalember, a szakállas, a szőke és a nagyorrú. Hangosan beszéltek, nevettek, hideg söröket ittak. A fülkében egyszerre „döntetlen”, három-három lett az olvasók és a dumálok aránya. A lány letette a könyvet, behunyta a szemét, alvást színlelt, majd cigarettára gyújtott, és kilépett a folyosóra. A szakállas utána ment, és a lehúzott ablaknál beszélgetni kezdtek. Bent a fülkében a szőke az asztalon heverő könyv után nyúlt, megnézte a címét, kinyitotta, beleolvasott. A nagyorrú az üres sörösüveget az ablakon át kihajította a mozgó vonatból. A szőke fiú rosszallóan ránézett. — Miért! Hova tegyem? — húzta föl a vállát. A szőke tovább olvasott. Félszemmel láttam: R. Székely Julianna írásánál, a Hosszú, nyűgös nyár-nál ütötte föl a könyvet. A nagyorrú unatkozott. — Érdekes! — fordult a társához. — Az — mondta a szőke. — Állati jó szövegek vannak benne. Figyeld csak. . . Egy nyári táborban mondja az egyik srác. . . És olvasni kezdte: ,, — Ma! Volt zászlófelvonás, reggeli. . . Aztán

tetűvizsgálat. Most meg akadályverseny lesz.” A szakállas fiú és a lány bejöttek a fülkébe, és leültek egymással szemben. A szőke fiú becsukta a könyvet, elöl-hátul megszemlélte a tábláját, külön az árát, a könyvet visszahelyezte az asztalra, aztán két társához fordult: — Ezt a könyvet meg fogom venni.. .

Talán túl szép ez a történet: kerek, csattanós, vezércikk-szagú. Pedig a valóság, a véletlen tette elém. S jelzésszerűen talán az is benne van — az efféle gyűjtemények hasznáról, hatásáról, szerepéről —, amit csak a még részletezőbb kritikák tudnának elmondani.. . (Kossuth Könyvkiadó, 1983.)

TÜSKÉS TIBOR

....MELY KANCSALUL,

FESTETT EGEKBE NÉZ...”

Kocsi Márta — Csömör Lajos: Festett bútorok a Székelyföldön

Csak üdvözölni lehet népművészetünkről, eltünedezőben levő ősi kultúrkincsünkről megjelenő, új, monografikus igényű, gazdagon illusztrált művet. Ám ez esetben nem egyértelműen tudományos, rangos szintézissel van dolgunk. A székely festett bútorokat bemutató könyv ugyanis hagy kívánnivalót maga után. . .

Megjelenését a néprajzosok, a népművészet kutatói ezidáig szó nélkül hagyták. (Ki tudja miért, talán valami szakmai felsőbbrendűségből?) Pedig a szerzőpárnak ez immár a második műve a sokat emlegetett székely népművészetről. Az első, a köröndi kerámiával foglalkozó, hasznos kiadványnak tűnt, hiszen két olyan ember munkáját adta közre, akik nemcsak néprajzi kiadványokból, múzeumi kiállításokról ismerték meg a népművészetet, a kézművességet, hanem születése közben, a helyszínen tanulmányozták, sőt maguk is gyakorlatban elsajátították. E kötetnél a probléma inkább a témaválasztással volt, hiszen a bemutatott terület népművészetünk újabb hajtása. Korond nem tartozik a legősibb, hagyományőrző műhelyek közé. A múlt században ugyan még egyszerű, mázatlan sütő-főző edényeket készítettek, de a mázas technikával megjelenő „köröndi kerámia” csak századunk elejére tehető. így nem ártott volna többet szólni a változást okozó hatásokról, a szász és a habán fazekasság befolyásáról. (Erdélyben egyébként akadt volna a köröndinél jóval archaikusabban dolgozó, az ősi magyar fazekasságot jobban őrző műhely.)

A köröndi kerámia napjainkra több változáson ment át, termékeinek legnagyobb része ma már az un. szuvenir-giccs kategóriába sorolható. Ez lépten-nyomon látható bármely romániai üdülőhelyen és újabban a hazai népművészeti vásárokon is.

85