Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: A kockázat nem fáj (Beszélgetés Magyar Ferenccel, a Kecskemét-szikrai Állami Gazdaság igazgatójával)
zűrzavarral, az enyém is, a másé is —, s a tanyaközpontok gazdaköreit próbáltuk megnyerni a párt programjának. Áprilisban visszamentem a főiskolára. Kaptunk kollégiumot, méghozzá a szovjetektől — a jelenlegi Vöröshadsereg útján volt az épület —, s természetesen én magam is népi kollégista lettem. Az első évet úgy ahogy befejeztük: inkább romot takarítottunk, mint előadásokra jártunk; benne voltam sokféle megmozdulásban, emlékszem például, tagja voltam annakafogadó bizottságnak, amelyik a szovjet hadifogságból különrepülő- géppel hazaérkező Somos professzort várta. A főiskola kapott abban az időben Bátaszék mellett egy megüresedett sváb nagygazdatanyát, jókora szőlővel, odajártunk le gyakorlati munkára. A kollégiumban egyébként mozgalmas volt az élet, minden este úgynevezett kollégiumi estet rendeztek, parázs vitával. Itt csiszolódtak a fiatal elmék, de rájöttem arra is, hogy sokan csak a vita kedvéért vitatkoznak. Ekkor kezdtem kitapogatni a politikához fűző hajlamaimat, melyeknek a lényege és sajátossága az, hogy engem a politikának a gyakorlati konzekvenciái érdekelnek; elfogadom azt, ami célszerű, ami a közösségnek és az egyénnek egyaránt hasznára van. Az elméleti téziseket inkább meghagyom másoknak . .. Egyszer Veres Pétert is sikerült meghívni kollégiumi vitaestünkre. Akkor tért haza Moszkvából. Egyikünk olyasmit kérdezett tőle: milyen embernek ismerte meg Sztálint. Veres Péter valahogy így válaszolt: Tudják, fiúk, nem Sztálin a kutya, hanem a környezete. Itt, a kollégiumban kedveltem meg igazán a népi írók munkái mellett a történelmi regényeket, meg a háborús irodalmat. Ezekkel engem máig le lehet venni a lábamról; éjszakákat képes vagyok átvirrasztani, ha egy igazán izgalmas történelmi munka kerül a kezembe. A népi íróktól is elolvastam minden fontosat, mégis, a legtartósabb hatást egy ma már úgyszólván ismeretlen szerző, zalai Szalay László munkái gyakorolták rám. Az Öreg Szuhay című könyvének egyik részlete Akasztó környékén játszódik, s az olvasottakat jóval később érdekes volt szembesíteni a személyesen tapasztaltakkal. De ez már jócskán a 60-as években volt... Több mint romantikus volt akkor a kollégiumi élet. Valósággal meg kellett küzdeni a mindennapi betevő falatért. Hónapokon keresztül az egyetlen ételféleség a búzakásából nagy bográcsokban főzött burizs volt. Gondoztuk a budai gazdag polgárok villáinak kertjét, így lendítettünk magunkon, meg aztán hol egyikünk, hol másikunk kapott csomagot, vagy hozott magával hazulról, s azok tartalma közös volt. Mivel kilencen voltunk egy szobában, majd mindig akadt valaki, aki friss hazaival állt elő. Amikor már nagyon éheztünk, országjáró élelemszerző útra is vállalkoztunk. Én magam is ilyen céllal mentem egyszer haza, biciklivel. Két nap alatt tettem meg az utat, mármint odafelé. Amikor már nagyon elfáradtam a pedáltaposásban, megmarkoltam egy-egy személykocsiból átalakított kisteherautó oldalát, farát. Sok ilyen jármű közlekedett akkoriban. Aztán az egyik, kanyarba érve, kidobott, több métert repültem, de a legjobban nem a derekam fájlaltam, hanem azt, hogy nyolcas lett a bicikli kerekében. — Elvégeztem a főiskolát 1948-ban. Nagybirtokok már nem, termelőszövetkezetek még nem voltak. Elhelyezkedni, főleg a termelésben, éppen nem volt könnyű. Ide-oda csellengés ürügyén a földművelésügyi tárca megbízásából mindenféle felméréseket csináltam: mit termelnek a parasztok. Ez ügyben pár hónapig Fótra jártam ki. Aztán egyszeriben kineveztek Fertődre tanárnak, Porpáczi Aladár mellé. Hogy elfoglaljam az állásomat, nekivágtam az útnak; volt már akkor egy lemezvillás Csepel motorkerékpárom. Igen ám, de a lánc elszakadt, továbbmenni nem mertem, igyekeztem vissza Rákospalotára, ahol átmenetileg ismét laktam. Ott viszont várt a távirat: menjek be azonnal a Földművelésügyi Minisztériumba. Bemegyek: egy nagyobbfajta szobában körbeülnek engem vagy nyolcan-kilencen, s elkezdenek káderezni. Ez így ment akkoriban. „Ugye agráregyetemet végzett?” — kérdezte egyikük. Mondtam, hogy igen, de azt már nem 39
