Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Tímár Máté: Lepkevirág (elbeszélés)
Nagy Adorján igazgató odahajolt Fogoly elvtárshoz, aki munkaidő után párttitkárként nyikorgatta a széket. — Ki hallott már ilyet? — kergette műfelháborodásba a gyávaságát. — Munkaverseny az osztályellenség és a cigányok között! Fegyelmi úton kellett volna elbocsáj- tanom! A hallgatag asztalos érezte az igazságtalanságot. Befelé kicsikét restellkedett is. De, ha már senki sem kérdezte idejében s önmagától sem vétózott, hát most is más deszkát gyalult. — Azok a tintafosó újságfirkászok is ott vakaróznak, ahol semmi se viszket. Meg volt kapálva a gyapot? Dolgoztak az emberei? Megkérdezett bennünket a versenykihívás előtt? Mért nem Flórit, a pocokirtót leplezték le, akit a megyei fejesek partonál- tak hozzánk? Mielőtt a félmilliót bezsebelte volna! Aki az üres gázpatronjaiból friss levegőt pumpált méreg helyett a pockok lyukába, nehogy összepálljanak! Mért nem azt? Hiszen ott lakik a megyeszékhelyen, a szerkesztőség meg a pártbizottság szomszédságában! A főagronómusi irodában Gyurka Nemcsák brigádvezetőt szidta a begyulladt szénakazal miatt. Majd témát váltva még jobban felcsattant, de már önmagát is korholta véle, kimondatlanul: — Átveszed a brigádját, Nemcsák! Se seggrepacsi, se emberevés, érted?! Az ötszáz holdat pedig bevetjük kukoricával... Jakab József a cigányszállás udvarán beleköpött a tűzbe, melynek másik oldalán az asszonya zsákvarrófonállal a pitykegombokat erősítette a lajbijára: — Emlékezzetek, milyen jót evett nálunk tavaly augusztusban?! Csak amikor az a szarházi Tutka gyerek elmondta neki, hogy ürgepörkölt, akkor ejtette le a kanalat, és majd kihányta a belit... — Rendes gádzsó volt! — felelte az asszony, s a többiek ugyanezt nótába mondták. Kevés szóval ember a cigány, azt, ami bántja kidalolja, táncolja inkább: Szél fúj a hegy oldalából, Olyan messzi fújt el attól, Messzi fújt a jóanyámtól, jaaaj! Mint a föld a csillagoktól, jaj-ja-ja-ja-ja-jaj! Medve Ancsi az új gyakornokkal kacarászott a konyha előtt. A szomorú Gulyás Mari ugyanott az új építésvezetőt várta. Hátha azzal szerencsésebb lesz! Erzsébet, az elvirágzó leírókönyvelő — most már hétköznap is nylonharisnyában —, az ágya szélén ülve Garami főkönyvelőre, a Szilviké utódjára gondolt. Aki nemrégiben leugrott a budapesti Continental Szálló harmadik emeletéről, mert kiderült róla ez-az, s a pocokirtás-ügyben is krétás volt a háta. S talán azért is, mert a kék egeket is az Erzsébet lábai elé szánta ... Szerencsétlen halállágeres Garami... Az figyelmeztette előre... az, aki a mai napon elment... Ott kucorgott „az”, Balogh János, a robogó 125-ös Csepel hátulsó ülésén, a Buckó bácsi háta mögött, mert az elküldött dolgozónak nem jár hazaszállítás. Némi szégyenérzettel, emberségből viszi hát haza a köpcös üb-elnök... A száguldás fodrozza, kavarja a levegőt, melyben zümmögő éjjeli rovarok röpködnek, a tanyák kutyái riogatják egymást, sorjában hunynak ki a fények s végül is csak a csillagok maradnak égve, mégsem tudod vélük megfejteni a sorsod. . . Buckó bácsi túlkiabálja a motorharsogást: — Nem fázik? — Nem! — Rám azért ne haragudjon! 24
