Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Sükösd Mihály: Halottak napja: feltámadás (regényrészlet, II. rész)
hetedik lovas megfordul, Batu kán sátrába közvetíti az üzenetet, hogy a Duna jege befagyott, meglovagolható. Lefelé gurulok a hegyre telepített temetőből. A Duna fémcsíkja. A hidak hajszáldomborulatai. A Lánchíd pesti tövében az Akadémia tér, a Magyar Tudományos Akadémia épülete. Körülbelül itt sorakoznak fel Szilágyi Mihály katonái, hogy a megfontolt, megbeszélt terv értelmében a befagyott Duna jegére tóduljanak, és a még kiskorú, akkor tizenöt és fél éves Hunyadi Mátyást Magyarország királyává kiáltsák ki. Látom Szilágyi Mihály önkéntes köznemeseit, erdélyi bivalybőrmellényben, erdélyi bivaly- bőrcsizmában, medveszőrkucsmában, Szilágyi Mihály fizetett zsoldosait, többnyire német származásúak, tehénbőrrel bélelt bundanadrágban, fejükön acélsisak, lábukon sarkantyús tehénbőrcsizma és Vivat Matthias Rex Hungáriáé kiáltják Johannes de Capestrano még élő hívei, friss tanítványai, talpuk fázik a nyitott, olasz saruban a Duna jegén, tonzurájukon kristályos hópelyhek, teveszőrcsuhájuk bő ujjába rejtik dermedt tenyerüket és látom Albert papjelöltet, 1541-ben, épp azután, hogy Szulejmán szultán csellel elfoglalja Budát, nyári eső záporzik, Albert papjelölt egy akácligetben, akácfa aljnövényzetében, árnyékában kuporog, mintegy hatszázötven méterrel a budai vártól, nyugatra, hasmenés kínozza, janicsárcsapat menetel az akácliget előtt, Albert papjelölt morzsává húzza össze magát, a júniusi felhőszakadás pocsolyavizében Albert papjelölt négykézláb menti életét a görbe janicsárkardok elől, sikeresen menekül, szabadul, Bicskeszállásig fut, hamarosan kálvinistává keresztelkedik, Bicskeszállás prédikátoraként a kálvinista hitvallást tanítja kilenc éven át, kóbor német lovasok portyáznak Bicskeszálláson, lándzsaheggyel piszkálják ki a kálvinista templomból a kálvinista prédikátort, az egykori Albert papjelöltet, lándzsanyéllel addig futtatják, amíg kicsorduló vizeletében a kálvinista prédikátor összeomlik, fektében a füvet rágja leköpött, meggyalázott arca körül, a német lovasszakasz már visszaindul Veszprémbe, az utolsó lovaskatona nem mulasztja el, hogy lándzsáját a vonagló emberféreg combjába üsse, Kászonyi Albertet talpra állítják, hazagyámolítják hívei, Kászonyi Albert haláláig biceg a ballábára, haláláig Bicskeszállás bárányainak kálvinista pásztora és látom Még mit? Kit? Mennyit, hányat? Az agysejtjeimben elevenen élő, nem felejthető múltképzetekből? A szemem szűnni nem akaró látnivalóiból? Látom (a temető magaslatáról városom szíve felé haladva) a külföldi turistákkal lepett Halászbástyát, a Rácfürdő hagymakupoláját, Lágymányos nem épp szemkápráztató lakótelepeit. Amikor (ritkán) a dombra épült temetőből városom szíve felé haladok: szemem önmagát meghosszabbítani, térben távolabbra, időben messzebbre nézni képes. Látom Újpesten a víztornyot, Csepelen a szabadkikötőt. Látom állampolgártársaimat városom utcáin, lakáskockáiban, a 6-os villamos körkörös forgalmában, a célirányos metrószerkezetben. Mit látok? Mennyit látok belőlük? A nyugdíjas házaspárokat, férj és feleség egymásba karolva tipeg krumplis kenyérért a pékhez, elalvás előtt a szubrettet és a bonvivánt figyeli a képernyőn. A karosszékben pihenő, elégedetten mosolygó, sok unokás öregasszonyokat, a téves eszméik szivár- ványhídján gyalogló, botjukkal hadonászó, magányos öregembereket. Az ujjaikat egymásba öltő, a karjukkal a másik derekát átkulcsoló, tenyerükkel a másik fenekét tapogató szerelmeseket. A hegyről lefelé gurulva elképzelem, magam elé állítom, felsora20
