Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Páskándi Géza: Dévaj mulatság (vers)

így hát a csűrbe fel — settengni — pelyhesállúak!

Majd ott döngölik önnön testüket,

míg fehér úrnők parázslónak szemükben,

az emlék képe, lebbenő fodor,

netán kivillant fonott térdkalács,

mit véletlen a suhancnak kínált,

midőn e delnők hintából leszálltak.

Suhanctekintet oly máglya, amelyen napszámba hamvad száz meg száz boszorkány, majd elsötétül, homályos hamuvá, üszkössé lesz, ami alabástrom.

Ám ott a csürtető gerenda-közeijén szénán, szalmán jobb látvány fogadhat, mely ezen a világvég-tivornyán azt markolja, ami fogható, s mint új Noé — test és lélek — bárkába hajtja a sokféle kéjt, mint csorda állatot.

De szegény suttyó, fattyú-népség ezt nem látja-hallja dörömbölő fülétől, amelyre most vér-zsalu zúdul, nem hall sikolyt, nyöszörgést s pláne, hogy öröm kígyója mint sziszeg.

Alabástrom-nők képe elfödi mi foghatóbb: a kenyér-barna színt, s a búza-sárga is homályba dől.

Pedig ott csépel szaporán legény: a szalma-dunyha, mint a fújtató emelkedik, majd szarvára kapja kéj, mint bika-tombolás a szénaboglyát.

Amott egy másik csak tilolgat: nyiszogva vág a mélybe, s a lányos kender engedelmesen ketté ágazón — szép szálát jobb-s balfelől magasba rúgja, míg a darázs-derék elroppan immár töredelmesen.

Finom szöszök édes nyálán csúszhat az érdes úton küszködő gyönyör.

A jég is heves a vakmerőbb kamasznak, ki meztéláb hamarvást rajta siklik.

Azt se láthatják tavaszi legénykék, miként izzad egy megélemedett bajszos mokány, kinek párja debella, mégis csínverte szép szakácsné, ki foglalatosságához híven csücsörít szájat annak, ami forró, átjárja minden porcikáját a csontleves, mit fortélyosan kifőzött.

De még nincs vége, suttog a debella,