Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - MŰHELY - Pomogáts Béla: Táj és történelem (Jékely Zoltán fiatalkori költészetéről)
is a múlandóság szorongató érzése hatja át: „feléd a szörnyű évek / tornyosodó zuha- taga suvad ..Ám a személyes veszendőség-érzésnél is fájdalmasabb a magyarul beszélők sorsán érzett történelmi aggodalom: „’Ne bántsátok ti ezt az árva népet’ — / szóltam a nagy bivalyfelhőknek én — / »a sorsa úgyis tépi, mint a véreb«”. A Kalotaszegi elégia epikus, egyszersmind drámai versvilágát közösségi szorongás tölti meg. Az erdélyi magyarság fogyatkozásán és jövőjén érzett aggódás szólal meg A maros- szentimrei templomban című költeményben is, amely ugyancsak 1936-ban,a Maros menti elrománosodott faluban töltött nyár sajgó emlékéből született: Fejünkre por hull, régi vakolat, így énekeljük a drága Siont; egér futkározik a pad alatt s odvából egy-egy vén kuvik kiront. Tizen vagyunk: ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, de énekelünk mi százak helyett, hogy hull belé a por s a vakolat, a hiúban a denevér riad s egy-egy szuvas gerenda meglazul: tizenegyedikünk az árva pap, tizenkettedikünk maga az Ur. így énekelünk mi, pár megmaradt — azt bünteti, akit szeret az Úr —, s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul. A költemény szerkezete, valamint hangneme a protestáns zsoltár-hagyományt követi- Szenczi Molnár Albert zsoltárait, amelyeket a református vallásban nevelkedett költő maga is énekelt. A zsoltárra utal a romlás és pusztulás felpanaszolása, az Istenhez fellebbező fohászkodás, az archaizáló nyelvezet, amely régies szavakkal és fordulatokkal („drága Sión”, „hiú”) hoz létre történelmi hangulatot, a szimultán ritmus, amely az ötös jambusok mellett megengedi a tagoló ütemezést is, végül a régies rímelés (a—b—a—b—c—a—c—a—a—d—a—d—a—d—a—d), amely nem idegenkedik a rímszavak megismétlésétől. A zsoltáros hang egyszerre ad számot a pusztuláson érzett keserűségről és a pusztulással szembeszálló elszántságról. A régi magyar költészet nyelve és poétikája már Ady Endrénél a tragikus nemzeti tudat, egyszersmind a végzettel birkózó elszántság kifejezője volt. Ebben az értelemben válik a fiatal Jékely is Ady tanítványává: a zsoltáros versben, a reformáció költői hagyományában találja meg azt a nyelvi és poétikai formát, amely ki tudja fejezni a szétszóródás tragédiáját és a megmaradás keserves hitét. Keserves volt a hit, minthogy a költő képzeletét és szívét nehéz félelem járta át. Hiába mondta: „énekelünk mi százak helyett”, hiába hatotta át versét a végzettel küzdeni készülő elszántság, a történelmi szorongásnak nagyobb volt az ereje. A „nincs menekvés” keserűsége, az „elvégeztetett” döbbenetes tudata gyötörte a szülőföldjére látogatót. A történelmi elégiákat ez a keserű reménytelenség szőtte át. Nagy- enyed, 1850 című versében a porig égetett kollégium és könyvtár szomorú sorsán borongott: „Hát ezt érdemli ez az árva nemzet, / hogy fája ne gyümölcsözzék soha (...) S a könyveket, melyeket úgy hozának / száztornyú városokból fiai, / kódexeket, mappákat, bibliákat / írástudatlan horda irtsa ki!” Vasvári Pál nyomában című költeménye pedig a gyalui havasokban lemészárolt márciusi forradalmár szabadcsapat sötét végzetét idézte fel: Köröskörül les százezer halál ránk Szabadság, ó te könnyből szűrt szivárvány! s szívünkre már alkusznak a sasok. S vérünket szűz-adójaként felissza — De hűlt szemmel is rád nézünk mi vissza, a Történelem, a Hétfejű Sárkány. Nemcsak az erdélyi magyar nemzetiség sorsát és jövőjét vallatva veszítette el bizalmát a történelmi haladás iránt, a nagyvilágban dúló háborúkat szemlélve is mind reménytelenebbnek látta a jövőt. Emberi szolidaritása nem korlátozódott arra, hogy csupán egyetlen nemzetet vagy nemzetiséget vegyen körül féltő gonddal. A háborúra 80
