Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - SZEMLE - Ódor László: Tiszta beszéd az önismeretről (Venczel József: Az önismeret útján; Gáll Ernő: Pandora visszatérése)
mely nyugodtan nevezhető prózakölteménynek, s így verskötetbe is illeszthette volna a szerző. „A tó lent van, és fönt a dombon, fönt hallgatom a sárgarigót, a szelet”, így kezdi az írást. Látszólag „fönt” van, a dombon, de sohasem a költészet negatív értelemben vett „magasán”, a túlzott-fenséges szépség ormain, Tornai, a költő visszafogja „magasröptű” gondolatait, józanul számbaveszi a világ dolgait: a felhőket, a fákat, a holdat, a bokrokat, a tüzet. Megijed saját holdárnyékától, mint bárki, bárhol, bármikor egyedül éjjel. S ez a különös időtlenség, időtől független látás Tornai sajátja. Úgy nézi a tüzet, mint bármelyik ősünk évszázadokkal ezelőtt. Úgy néz föl a napba, mint akárki e földön. „Nyakamban a nappal megyek le a homokúton a völgybe, a vízhez, nézni a pontszerű ebihalakat.” S a hirtelen váltás: a varázslatos természeti élmények közé bevág a múlt: a nyíl, a vadász, a gyilkos, a gyerekkori nyíllövés után a rádióhír a világháború kezdetéről. Hasonlóképpen pár oldalas az Éjszaka és telihold című írása, melyben egy kifejezhetetlenül különös nyárra gondol, mellyel teljesen azonosult. „Tudod, miről beszélek: egyszer csak nem volt idő!” Olyanná vált, mint lent a tó, csillogott, lebegett a holdfényben. S a rozstáblák, a megolvadt színek, a sárgák és a fehérek, a nyáríz, a földszag, a kavicsok, a Duna .. . Tornai egyik versének és verskötetének ezt a címet adta: Időtlen idő. Elmossa az idő merev határait. Neki mindegy, hogy valami a messzi múltban vagy jelenben játszódik, de feloldja a tér korlátáit is: és szívesen ír a duna- haraszti tájról vagy a venezuelairól (Időtlen idő). És épp ezt az időhöz, időtlen időhöz való kötődését érzékelteti az, hogy Az idő lovai címmel adott közre egy eredeti antológiát az idő költészetéről, a görög Szémonidésztől az erdélyi Szilágyi Domokosig. A korább említett, gyerekkori emlékeket őrző, lírai jegyzetekhez állnak közel e kötetben az Egy megtalált délután című ciklusba helyezett írásai. Ezek közül kiemelkedik a Tárgyaim című, mely sokat árul el írójáról. A puha kötésű Gandhi- életrajz angol szövegét sokszor olvasgatta, nem felejtve a kötet hátsó lapján látható fényképet. Azon Gandhi fatalpú saruja, szemüvege, fehér szárija (ruhája) volt látható ezzel az aláírással: „Amit itthagyott”. Ennyi maradt csak utána, ez a három, látszólag értéktelen tárgy. S utána Tornai összegzi: ő mit hagy maga után, s lesz-e, aki megidézi majd őt halála után e tárgyakat számbavéve. Jellemzőnek tartja a régóta őrzött Bartók-fejet, a haraszti kavicsot, e feketére korhadt fagyökeret, a Táncosnőt, Varga-Hajdú István dombokat ábrázoló festményét, az erdélyi fekete csobolyót, szeretett Petőfi- és Shelley- kötetét, a tanzániai szobrot. Szinte megszólal e vasfából faragott szobor: „Hallgass ránk, öreg Isten ...” S e „tárgyi” számvetés is sokat árul el a költőről, melyek nélkül lenne üresebb a szobája, mely tárgyak nélkül lenne árvább ő maga ... A Boroszlói téglák című írásában lengyel útiemlékeiből rak össze néhány emlékcserepet. S a gótikus templomok élményén túl talán neki legfontosabb az, amikor a hideg szélben néhány almát talál egy útszéli fán. „Öt sárga alma és egy egész ország a jutalmam.” Grotowski színháza készteti megállásra, egy XVI. századi olajfestmény a wroclawi Nemzeti Múzeumban és az 1939 és 1945 között, a hitlerista megszállók által használt guillotine. Az útijegyzet kapcsán érdemes eltűnődnünk azon, hogy Tornai miért nem összegezte nyugati útiélményeit, így angliai vagy amerikai megfigyeléseit. Talán az a magyarázat, hogy az amerikai indiánok költészete vonzotta, azokat a verseket akarta megszólaltatni magyarul. Számára ez volt a legfontosabb. Az elbeszélés műfaja nem vonzza gyakran Tornai Józsefet. Legszívesebben a jegyzet, a vallomás, az esszé műfajában szólal meg — a vers kifejezési lehetőségét nem számítva. De feltétlenül ki kell emelnünk a Nászmenet című elbeszélését, melyben Ferenczi László filmrendező kálváriáját ábrázolja. A hirtelen jelenből, a szanatóriumi világból kanyarodik időben vissza az elbeszélés, amikor a rendező egy végtelennek tetsző, alkoholtól túlfűtött, nappalt és éjjelt egybemosó, nászmenetbe keveredő őrjöngését írja le. A menekülő ember levegőért kapkod, az összeroppanó őrületes-eszméletlen pillanatában meztelenül tárja ki karjait a nap felé, és összeesik. A kinti (mindennapi) és a benti (szanatóriumi) világ rajza, egymással való feleselése és a főszereplő megroppanó, széteső benső világa — írói telitalálat. Tornai József így egészíti ki új színekkel, vallomásos és szépprózai alkotásokkal költői életművét. (Szépirodalmi, 1980.) SZEKÉR ENDRE TISZTA BESZÉD AZ ÖNISMERETRŐL Venczel József: Az önismeret útján (Kriterion) Gáli Ernő: Pandora visszatérése (Kriterion) (Fonák módon: a kisebbségi közösségek szerencsés helyzetben vannak manapság: a veszély tudatában, hogy alattomban törvénytelenségek és jogtalanságok érvényesülhetnek ellenük: szép szólamok burkában — joguk tiprása. Szerte a világon ezért figyelik önmagukat: megvannak-e még és hogyan. Megcsípik magukat. A valósággal való számvetés létük alapvető feltétele. A legtöbb helyen ma ezen kívül alig tehetnek mást magukért: addig vannak, amíg tudják, hogy vannak. Szerencsések: nem fenyegeti őket a legfőbb korveszély: az öntudatvesztéses létezésé, mint a magukbízó nagyközösségeket. 88
