Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Károly Anna: Pénzért vagy az alkotás öröméért? (Gondolatok a Bács-Kiskun megyei fafaragó kör munkájáról)
annak semmi értelme. Mikor ezt az egyik szakvezetőnek elmondtam, megjegyezte: „Úgy találod, hogy ez szentségtörés lenne?” „Igen, úgy találom” — válaszoltam. 8. A Páva és a népművészet egyaránt azt kívánja tőlünk, hogy jól képzett, látó és ítélni tudó szakembereket neveljünk, akik fanatikusan és felkészülten továbbviszik a népművészet ügyét. Az 1975-i folklórfesztivál bajai tanácskozásán a decsi Perity Mihályné — Mári néni —, a népművészet mestere költőien fejezte ki magát: „Mi, a fák, öregek vagyunk. Gyenge hajtásaink, rügyeink az ifjú népművészek. Tápláljuk, óvjuk ezeket a hajtásokat, mert ők folytatják és éltetik tovább a mi munkánkat!” 9. Elődeink örökérvényűen megfogalmazták létünk nagy kérdéseit népünk művészetében. Az ezzel való együttélésre álljanak itt befejezésül Kodály Zoltán útmutató szavai: „Népet csak egészében lehet megismerni. A nép dalát is csak az érti igazán, aki ismeri szokásait, ruházatát, ételét, építkezését, egész életét. Akármilyen részletes tanulmány csonka marad, ha nem terjed ki figyelme a nép életének minden jelenségére. Csak így jutunk el végre olyan fokú nemzeti önismerethez, amely egyrészt kielégíti a tudomány igényeit, másrészt gyakorlati életünk formálására is kihat.” KÁROLY ANNA PÉNZÉRT VAGY AZ ALKOTÁS ÖRÖMÉÉRT? GONDOLATOK A BÁCS-KISKUN MEGYEI FAFARAGÓ KÖR MUNKÁJÁRÓL Öt éve vagyok tagja a Bács-Kiskun megyei fafaragó alkotókörnek. 1976 óta veszek részt az alkotótáborban, bár az első év inkább a szemlélődés időszaka volt. 1980 előtt nem állítottam ki faragásaimat. 1980 augusztusában én is adtam be anyagot zsűrizésre. Faragásaim bekerültek a megyei kiállításra. Eddig az volt a meggyőződésem, ha nem zsüriztetem a munkáimat, akkor pártatlan és tárgyilagos maradhatok a többiekkel szemben. De ez nincs teljesen így. Most tapasztalom — amikor engem is megdicsérnek vagy elmarasztalnak —, hogy az értékes műbírálatra most van legnagyobb szüksége a mozgalomnak, amikor szinte mindenki csak tapogatózik. Ki többször, ki kevesebbszer fut vakvágányra, és a jó szósegiteniakarás visszaterelheti a helyes (vagy helyesnek vélt) mederbe. Hiszen erre valamennyiünknek szüksége van, mert a közízlés formálásában élen kell járni azoknak, akiknek megadatott ez a lehetőség. De a feladat-kijelölés mellett kérdéseim is vannak: Milyen közösség a faragóké? Elég szilárd kis csapat-e ahhoz, hogy ilyen komoly feladatot magára vállaljon? Vagy maradnak az egyéni próbálgatások? Milyen szakmai kritériumoknak kell megfelelni? Egyenes folytatása-e ez a fajta hagyományőrzés a múltnak? Hogyan, milyen irányban változott meg ez a művészet, amit átvettek? Haladjunk sorban a válaszokkal. Először szóljunk az alkotókor kialakulásáról, összetételéről, munkájáról. A kecskeméti Megyei Művelődési Központ szervezésében alakult meg a kör immár hat esztendeje. Minden év augusztusában Kiskunmajsán rendeznek kiállítást, melynek megnyitását egyhetes alkotótábor követi. Az első két évben kivonultunk Kígyóspusztára, ahol a faragáshoz sok vizes fát kaptunk;és ki-ki leleményességéhez és szívósságához mérten azt csinált belőle, amit tudott. Egymásra voltunk utalva: segítettünk és elfogadtuk a segítséget, tanácsot adtunk és kaptunk. Éjszakába nyúló beszélgetések, viták zajától volt hangos a szálláshelyünk. Mindenkinek természetes volt, hogy amit ott készít a táborban, azt felajánlja a Művelődési Központnak, mintegy viszonzásul a hasznosan eltöltött hétért. Aztán a későbbiekben valami megváltozott. A csoportlétszám háromszorosára duzzadt, de ez nem hozott magával ilyen arányú minőségi változást. Több lett a hangos vita, a sértődés; mert a kiállításokon egyik-másik faragót nem úgy értékelték, mint ahogy azt ő, s esetleg társai is elvárták volna. Az első két 94
