Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - SZEMLE - Dobozi Eszter: Páll Lajos: Köves földek
struktúra-teremtő szerepük megszűnik. Mivel ábrázoló (ikonikus) funkciójuk, tehát ontológiai értékük éppen az általuk meghatározott szerkezetekben nyilvánul meg, szemiotikái alakzatokká, kalligramma- és szójátékszerű zárványokká válnak. így a „sztiropor tábla / porlasztóit zene” szójáték (Poriondó; megfejtése: sztiro — strícak: tücsök) csak két szomszédos sor összekapcsolására alkalmas. Sokan állítják: a verselemzés — trancsírozás, hóhérmunka. Minden műalkotásnak, s a modern versnek különösen, akadnak olyan rétegei, melyek a ráció számára hozzáférhetetlenek. Ez alatt általában azt értik, hogy a mű eszméjét nem lehet megnyilatkozások egyenértékű halmazával kimeríteni. Azt hiszem, ez esetben a rációnak a diszkurzív gondolkodással való téves azonosításáról van szó. A nyelvi eszközök struktúra-teremtő szerepének leépítése olyan szövegeket eredményez, melyeket nyilvánvalóan versnek, Tolnai esetében kiváltképp versnek érzünk, ugyanakkor a hagyományos esztétikai elemzés módszerei alig alkalmazhatók rájuk. A diszkurzív gondolkodás a szűkebb értelemben vett nyelvre támaszkodik. Ugyanakkor az emberiség más, nem-grammatikus „nyelvekkel” is rendelkezik, melyek általános modelláló rendszerként éppúgy felhasználhatók a végső szükség eseteiben, „kis bricseszem akarom a halkést / s azt / igen / azt amit versben senki^ még / SZÉT AKAROM TÖRNI E TÁJAT A TÉRDEMEN” — a táj széttördelését a Világporban hasonló regresszív megnyilatkozások egyre sűrűbb megjelenése kíséri. Fontosnak tartom e jelzést: a középső ciklusok megértésének kulcsa az a feltételezés, hogy szervező elvük nem-grammatikus. Az alapvető lelki tartalmaknak rendes körülmények között az álmokban, a fantáziában előforduló ősi nyelvéről van szó. Erotikus és destruktív motívumok feszültsége /„megaláztak/ akár egy párducháton mélyen a föld alatt/ nyakad felé kaptam / akárha cseresznyeszín nyakéket hordanál még mindig / és nem agyarakat”), racionális és regresszív közlések egymást megvilágító kapcsolata („haza akarok menni édesanyámhoz / megszégyenítettek / a postán / egy ember könyveket küldött amerikába / a másik közömbösen pecsételt a zsinegillatban”), az álomszimbolika („hozd kis kalapod kincsem / mellyel akár egy szép celebével mertél engem/jönnek a samponok/a véres kis kétfülű kalap után”)eszer- kezet hordpontjai. Noha a civilizált társadalmak hétköznapi életében az ösztönös lelki tartalmak valóban az elviselhetőség szélső határán jutnak csak nyílt (grammatikus) kifejezéshez, a valóságos közösségek pusztulását is túlélő kommunikációs rendszerként a törzs és az egyén normális, mindennapi létezésének alapjául szolgálnak. E tartalmak automatikusan és törvényszerűen strukturálják a műalkotást, ha az kénytelen a kompromittált nyelv segítségéről lemondani (vö. életbiztosítás, békeharc stb.). A közlés a végletekig partikularizálódik, s éppen azáltal tesz szert az ideológiáknál általánosabb érvényre. A Celebesz Celebesz nélkül ciklusban az „énekón” függőlegese az önfüggesztés kényszerképzetével bővül: „egyik harisnyád afejemre/ húzom / öngyilkosság betörője / másik harisnyád a nyakamra / kötöm / a gyönyörű trevira cirkuszsátor közepén forogván / igyekszem szépen tartani magam”. Lehet-e magánmorbid az, ami tipikus? Morbid-e József Attila felsorolása a Hazám ban, mely óta a magyar öngyilkossági ráta többszörösére nőtt? Életünk megváltoztatására szólít fel Rilke Archaikus Apolló-torzója. A szerző, mint ismeretes, Rodin titkára lett 1905-ben, ugyanabban az évben, mikor „újvidéken tartózkodott / einstein hajnalonta rendszeresen tisztálkodott / tornászott de hegedülni nem hegedülgetett”, (Por- landó). Sajnálatos jelentéseltolódás következtében ma (1980) „élet”-nek nevezzük mindazon körülmények összességét, melyek megakadályozzák, hogy eleget tegyünk Apolló felszólításának. Gondolkodásunkat azonban megváltoztathatjuk. A Világpor olvastán ezt tesszük. (Fórum Kiadó, 1980) CSORDÁS GÁBOR PÁLL LAJOS: KÖVES FÖLDEK „Sokszor azt hittem, hogy Assisi Szent Ferenc leszek, vagy Korondon plébános . . . Sokféle foglalkozást megpróbáltam, még többet is, mint amennyit illett volna. Festettem képet, építettem házat, gátat, izzadtam a fazekat égető katlanok mellett, írtam verset (lehet, túl sokat), voltam pakulár, s hogy még mibe nem fogok, nem tudhatom előre „— írja Páll Lajos még 1970-ben megjelent első kötetének fülszövegében. Az erdélyi fazekasdinasztia sarja költőként együtt indult azokkal a nemzedéktársakkal, akik között ott volt Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Páskándi Géza s a tragikus halálával messzire mutató intelemként immár klasszikussá vált Szilágyi Domokos is. Az 57—58-tól kezdődő folyamatos jelenlétük része volt a megújhodó irodalmi-szellemi áramlásnak. Pálit, a festőt is, a költőt is a székely néphagyományok őrzője ként tartja számon a kortársakra is figyelő irodalomtörténet-írás. 1980-as keltezésű kötetében (Köves földek) a magyar- országi olvasó akkor juthat szerzője közvetlen közelébe, ha nem elégszik meg a távolságából, másságából önként adódó egzotikum keresésével, ellenkezőleg: ha verseiből az ősi, a szinte természetalkotta képletekben formára lelt időszerűséget, korszerűséget hallja ki. A Páll Lajostól idézett André Frénaud szókapcsolását kölcsönkérve — metafora gyúl a mindenkori ITT-ek és az OTT között. Pontos műszer az ő költészete, a közeli és távoli rengéseket egyaránt érzékeli, a 84
