Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóságközeiben (Székácsné Vida Mária: A művészeti nevelés hatásrendszere; A Horvátországi Magyarok Szövetsége első évkönyve)
Magyarok Jugoszláviában többfelé élnek: Bácskában, a Dráva mentén, Szlavóniában, a Muraközben. Ami a figyelmes szemlélőt az első pillanatban talán meglepi: bár a jugoszláviai magyarok ugyanannak az államalakulatnak a határain belül élnek, s ugyanazokkal az állampolgári jogokkal rendelkeznek, abból az egyszerű tényből következően, hogy Jugoszlávia köztársaságokból áll, s a magyarság más történelmi múlttal és eltérő számarányban él a Vajdaságban és Horvátországban, a bácskai és a horvátországi magyarság helyzete is egy sor eltérő vonást mutat. így például — hogy csak a jugoszláviai magyarok egymáshoz való viszonyát tekintsük —, a bácskai egy tömbben és nagyobb számban élő, egyetemi intézettel, főiskolával, középiskolával, könyvkiadóval, rádióval, napilappal rendelkező magyarság némileg távolra szakadt „kisebb testvérének” tartja, rosszabb esetben „leírja” a kis létszámú, elszórtan élő, — az évkönyv adatai szerint — összesen mintegy harminchat ezer lelket számláló horvátországi magyarságot. Holott ez a kis létszámú szórvány magyarság rendelkezik egy sor olyan intézménynyel és lehetőséggel (ilyen mindenekelőtt a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a kéthetente megjelenő Magyar Képes Újság, a szövetség tánccsoportja, az alkalmi könyvkiadás, a zágrábi Ady Kör, az eszéki rádió magyar nyelvű adása, legfőképp az iskolai anyanyelvi oktatás szervezettsége), amelynek létét és működését példaként tekinthetnék a Vajdaságban is. Ismétlem: Horvátországban mintegy harminchat ezer magyar él; nagyobb egységben, falunyi tömörülésekben a Drávaszögben, Eszék környékén, elszórva Szlavóniában, a Dráva mellett és a Muraközben. A szövetség évkönyvéből kitetszik, hogy az itt élő magyarság az önálló nemzetiségi lét gyakorlásához szükséges és megfelelő intézményekkel rendelkezik. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a lehetőség és az igény nem mindig találkozik; az intézmények csak keretet tudnak biztosítani, amelyet emberi tartalommal az ott élő magyarságnak kellene megtölteni. Elgondolkoztató, hogy a horvátországi magyarság számarányának fogyása nagyobb, mint a bácskai magyarságé. A történelem ugyanis nemcsak a nemzetiségi jog korlátozására tud példákat fölmutatni, hanem arra is, hogy a jogok biztosítása mellett is fogyatkozik és környezetéhez asszimilálódik valamely közösség. A nemzetiségi megmaradás ugyanis nemcsak jog kérdése, hanem az akarásé, a reményé, az önbecsülésé, a méltóságé is. Lássunk egyetlen példát. Az évkönyv hírt ad arról, hogy az 1977/78-as tanévben Horvátországban mintegy kétezer tanuló szerezhetett iskolai keretek között magyar nyelvű ismereteket. Ha azt nézzük, hogy a kb. tízmilliós Magyarországon egy millió 128 ezer általános iskolai diák van, akkor a 36 ezer horvátországi magyarságból kb. négyezer általános iskolás tanulhatna magyarul. A képet tovább árnyalja, hogy a mintegy kétezer magyarul tanuló diákból mindössze 859 tanuló jár magyar nyelvű általános iskolába, 1167 tanuló pedig az iskolai nyelvápolás formájában foglalkozik a magyar nyelvvel. A nemzetiségi iskolák válsága után — amikor is „szülői kérésre vagy szülői beleegyezéssel” nyolc helységben kellett a magyar tagozatot megszüntetni — az általános iskolai magyar nyelvápoló rendszert az elmúlt években sikerült megszervezni. Ha arra gondolunk, hogy korábban ez az oktatási forma nem létezett, kétségtelen óriási eredményről van szó. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az elmúlt tíz évben a magyar anyanyelvi általános iskolai oktatásban részesülő tanulók száma 1106-ról 859-re fogyott. Nagyon szép tehát, ha 1167 tanuló heti két-há- rom alkalommal anyanyelvápolás címen magyar nyelvet tanul (magyarul énekel és magyar táncot jár), de bizonyos tekintetben olyan ez, mint az iskolai hitoktatás: csatlakozó órában, kora reggel, vagy a tanítási órák után történik. Aki az összes iskolai tárgyat már valamely más nyelven tanulja, legyen bár anyanyelve magyar, s vegyen részt ún. anyanyelvápoló oktatásban, felnőve már aligha, vagy csak igen nagy erőfeszítés árán tudja anyanyelvét anyanyelvi szinten megőrizni és használni. Már pedig a nemzetiségi megmaradásnak legfontosabb feltétele, ha valaki iskolai ismereteit anya- nyelven szerzi meg, vagyis az anyanyelvű kultúra ápolása, „hisz — mint Gáli Ernő, a Korunk fő- szerkesztője Pandora visszatérése című könyvében (Kriterion, 1979) írja — az anyanyelv nem helyettesíthető, közösségmegtartó és oltalmat nyújtó tényezőnek bizonyult mindenütt”. Hogy mi okozza a horvátországi magyarság számának fogyását? Semmiképpen sem a nemzetiségi jogok hiánya. Bizonyára a kisebb lélekszámú közösség könnyebben fölszívódik, mint a nagyobb egység. Továbbá az urbanizáció homogenizáló hatása a falvakból városba költöző magyarságra itt jobban érvényesült: Horvátországban többen költöztek városokba, mint a Vajdaságban. Nagy volt itt a magyar vendégmunkások kiáramlása is: ha a férj Nyugat-Németországban munkát kapott, rövidesen az egész család utána költözött. Vegyük ehhez a tovább élő egykét, Vajdaság— különösen az értelmiségre gyakorolt — szívóhatását, s körülbelül együtt látjuk azokat a tényezőket, amelyek a horvátországi magyarság helyzetét jellemzik: a folyamatot, amely az egynyelvűségtől a kétnyelvűségfelé, majd a kétnyelvűségtől (egy másik) egynyelvűség irányába mutat. Az évkönyv a horvátországi magyarok életéről hiteles és elgondolkoztató képet tár az olvasó elé. A történeti részben szó van a drávaszögi magyar munkásmozgalomról, a magyarok részvételéről a népfelszabadító háborúban, a fasizmus baranyai áldozatairól, a Petőfi-zászlóaljról, a horvátországi népoktatás elmúlt századairól. A jelen főként a Horvátországi Magyarok Szövetsége szerteágazd és nagy erőfeszítésekkel járó tevékenységét mm tatja be. Az írások jobbára irodalmi igény nélkül,: beszámolók és jelentések stílusában születtek, d( a konvencionális fordulatokon is átütnek az embe ri vonatkozások: például az öntevékeny szín 84
