Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - SZEMLE - Ódor László: Gáll Ernő; Nemzetiség, erkölcs, értelmiség
Ez itt a szomszédék borja, ez meg itt a gatyám foltja. Domonkos István verseit többnyire a népi tréfákra, ötletekre, gúnyos fintorokra építi. Máskor el-eltűnődik holmi kamaszosan naiv gondolaton: Mi is lenne például, ha leesnék az eperfáról? Avagy miért is fáj a hasa? S az utóbbira gúnyos fintorral azt feleli: azért fáj, mert a hasában nincs foga. S ezen úgy segít, hogy lenyeli a tejfogait. A játékosság és kamaszos kajánkodás, szertelenség mögött azonban — hol észrevehetőbben, hol kevésbé érzékelhetően — mindig ott érezzük a tényleges valóságot. Például a Néha így, néha úgy játékos vigyora mögött ott van az iskolai felelés szorongása. Iskolai bizonyítványáról pedig így ad számot: „nem kitűnő / inkább feltűnő” épp azért „most eltűnőben vagyok”. — Már előbb kellett volna talán említenem, de itt a legaktuálisabb, hogy a verseket állandóan nyomon követi egy kamasz fiú fényképe olyan arckifejezésekkel, mozdulatokkal, helyzetekkel, amelyek nem is illusztrálják, hanem mintegy megelevenítik a verset. Dormán László remek fotói! Kitűnő ötlenek érzem ezt az illusztrálási módot — legalább is ezzel a kötettel kapcsolatban. Legjellemzőbb a kötetre, sőt talán Domonkos István egész eddigi gyermekköltészetére, a Tessék engem megdicsérni című verse. Mert milyennek is mutatja Domonkos gyermekköltészete a kamaszvilágot? Kicsit félénknek, de mégis olyannak ítéli a kamaszt, aki szeretne mindig kitűnni valamiben. Szereti, kívánja, hogy megdicsérjék, mert ez segíti a mindig eltűnőben levő önbizalmát. Tudja, hogy talán éppen nincs rajta sok dicsérni való, de éppen ezért igényli: „Ha meggyfáról leesem”. . . „Ha a kútba akarok nézni”. . . egyszóval bármilyen butaságot vagy rosz- szat teszek: „tessék engem megdicsérni”! Kissé talán túl is hangsúlyoztam a groteszk, a kamaszosan komikus vonásokat, mert nem hiányzanak azért a megkapóan szép, líraian vonzó képek, hasonlatok sem. Aligha lehetne jellemzőbben kifejezni pl. az utcai tétlen kószálást ennél: „aprópénzként csörögtek az utca nagy-nagy zsebében” (Mendegél két legényke) — vagy a visz- szatekintést a városra: „Füstfonálból két nagy torony / halált horgol a Hold-soron” (Újvidék) Említettem már, hogy Domonkos István ebben a kötetében nem a gyermekeknek, nem is a gyermekekről ír, hanem kamaszátéléssel vall önmagáról, s a világról, ez így sajátos, figyelmet érdemlő költői attitűd és nyilván más helyzetekre transzponálva is termékeny és eredményes lehet. Domonkos gyermekköltészetének mindenesetre nemcsak eredetiségét, de eredményességét, jelentőségét is biztosítja. (Fórum Kiadó, Újvidék) SERES JÓZSEF GALL ERNŐ: NEMZETISÉG, ERKÖLCS, ÉRTELMISÉG Nem tudom, hol olvastam, de hogy erdély' szerzőtől, az bizonyos. Lehet, hogy Gaál Gábor szava kísért, de lehet, hogy Jancsó Eleméré, Kisebbséginek lenni — hangzik a mondat — mindig valami mínuszt jelent egy plusszal szemben. Sokszor feledjük, hogy e mínusz-lét, e pluszmínusz, többség-kisebbség viszony nem éteri közegben érvényes matematikai viszony, hanem az anyagi valóság része. S így a társadalomtudományok eszközeivel kutatható, mérhető közeg. Sajnos, kevés a biztató, a kutató munkáról tanúskodó példa. Egyrészt, mert a tudományos vizsgálódásnál olykor könnyebb a léleköntés, másrészt mert általában oktalan riadalom honol e kérdés körül, érzékenység és vádaskodás les minden megjegyzésre. Ezért öröm olvasni a kolozsvári Korunk fő- szerkesztőjének, Gáli Ernőnek a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent vaskos kötetét, mely már a címében is a sokoldalú tudományos vizsgálódás ígéretét hozza: Nemzetiség, erkölcs, értelmiség. A szerző jól tudja, hogy a nemzetiségi ember sokkal összetettebben, konfliktusosabban illeszkedik a társadalmi egészbe, mint a többségi ember. Tudja, hogy a történelmi, pszichológiai, szociológiai, jogtudományi és egyéb ismeretek és ezen ismeretek egymást segítő, egymásba olvadó: komplex alkalmazása nélkül a nemzetiségi kisebbség feno- ménjának tudományos igényű és értékű vizsgálata elképzelhetetlen. S e tekintetben, ha a kritikusnak kötözködhetnékje volna, hát éppen azt vethetné az esszékötet ellenére, hogy Gáli Ernő olykor túlságosan belefeledkezik az anyaggyűjtésbe, az eddig felfedett tudományos tények, megfogalmazott tételek ismertetésébe: hogy pozitivista. Hogy olykor talán érdekesebb lett volna a testközelből, saját szavával a saját mikrovilágáról leszűrt gondolataiból többet adnia. De egyszersmind komoly vívmánya is a kötetnek, hogy magyar nyelven szinte elsőnek gyűrkő- zik neki: a társadalomtudományok eszközeivel és nyelvén, tehát matematikai objektivitásé érvénnyel megfogalmazni a nemzetiségi-kisebbségi lét és létforma ismérveit, e létforma sérülési helyeit és sérüléseit,s ezáltal az orvoslás módozatait is megadni. Gáli Ernő nem misztifikálja a nemzetiségi létezést. Nagyon jól látja, hogy ez a kisebbségi helyzetnek egyik válfaja, alosztálya. Az egyik legérdekesebb tanulmányában, mely arra válasz, hogy létezik-e ama két háború közt sokat emlegetett „erdélyi lélek”, Gáli Ernő Németh Lászlót idézi, aki a harmincas években erdélyi útjáról 88
