Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (II. A nyugati végeken - Vasi és zalai népcsoportok)
is. Egyébként pedig a modernebb polgári táncok vannak legjobban elterjedve. Zalába szorult vissza és ma már egyedül csak itt található a valamikor szélesebb körben ismert lakodalmi halottasjáték: Bene Vendel tánca. E vidék legnépszerűbb betyárballadájának szövegére (—Bene Vendel tizenhat szél ga- tyája...) és dallamára játsszák. Egy férfi a szék támlájára dőlve halottnak téteti magát, szeretője körültáncolja, közben elsiratja és arcát törölgeti. Amikor a szomorú dallam gyors frissbe csap át, a férfi hirtelen felugrik és társát megforgatja. E jelenet háromszor ismétlődik. Területünk régies jellege ellenére is kevés az igazán régi népballada; Őrségben szép Fehér László (A halálra ítélt húga), Vasban pedig Molnár Anna (Az elcsalt menyecske) került elő. Kevés a pásztor- és betyárdal, következésképpen a rabének is, itt-ott találkozunk csak bujdosóénekekkel. Az Alföldhöz viszonyítva kevesebb a kuruc és a 48-as dal, erősebb az irodalmi, ponyvái hatás, több a félnépi forma. Mindezekből függetlenül jó néhány olyan dalunk van, mely az egész magyar nyelvterületen ismeretlen, ill. ide vonult vissza. Közéjük tartozik pl. az 1849-es debreceni csatáról szóló következő félnépi ének is: — Édes fiaim, huszárok, Futnak-é már a kozákok? — Hej, Nagy Sándor gyenyerális, Odavan a huszárod is! — Édes fiaim, honvédek, Futnak-é már a németek? — Hej, Nagy Sándor gyenyerális, Odavan a honvéded is! Lehajtja a fejét ő is: A Nagy Sándor gyenyerális; Hullik a könny két szemébUI. A magyar ég elsötétül. (KŐVÁRY BÉLA—ABAFI LAJOS: Göcseji népdalok. Bp. 1876. 34—5.) Az említett szokások is majdnem mind énekesek (balázsolás, Gergely-járás, lucázás, regölés stb.); ezeken kívül gyakran bukkan fel cseléd, szolga- és summásdal is; valamint különféle iparosdalok és vándorénekek. Különlegesen régiesek a láncszerű szertartásos énekek: pl. a borivásra biztató kánai menyegző, a különféle fonóbeli láncmesék, melyeket később a gyermekek kiolvasóknak (kiszámolóknak) is felhasználtak. Rendkívül régiesek és a ráolvasásokkal rokonok az esőhívó, állatriogató és egyéb gyermekmondókák és dalok. Békefi Antalnak az utolsó pillanatban szép számú munkadalt is sikerült összegyűjtenie; csak nemrég mentettük meg a végső feledéstől a bölcsődalokat (altatókat) is. Nem túlzottan gazdag a mesehagyomány, uralkodnak a Krisztus- és Szent Péter-törté- netek, a különféle obsitos és egyéb tréfák, aránylag kevés a helyi monda. (Érdekes viszont, hogy pl. a húsvéti határjárás mondája Göcsejben a török feletti győzelemről szól.) Jóval több a hiedelemmonda (boszorkány- és garabonciáshistóriák), valamint az eredetmagyarázó hagyomány (pl. miért van a teknősbéka hátán a páncél; miért kicsiny a kalász stb.). Búcsúzásul ide iktatok egy rövid eredetmondát arról, miért is kell az embereknek fáradságosan csépelniük? „RÉGENTE NEM KELLETT CSÉPELNI: AZ ÖSSZERAKOTT ASZTAGBA CSAPOT TETTEK, AZON FOLYT KI A GABONASZEM, MINT A HORDÓBÓL A BOR. DE TALÁLKOZOTT EGY HITETLEN EMBER, AKI AZT HITTE, HOGY AZ ASZTAGBÓL NEM FOLYT KI MINDEN SZEM, MÉG MARADT BENN. ERRE AZ ISTEN MEGHARAGUDOTT ÉS AZT MONDTA: — NA, HÁT A MAI NAPTÓL FOGVA CSÉPELTEK!” (Gönczi Ferenc Göcsej népköltészete. Zalaegerszeg, 1948. 345.) (folytatjuk) FOLYÓIRATUNK SZERKESZTÉSÉBEN KÖZREMŰKÖDNEK BUDA FERENC (főmunkatárs) GOÓR IMRE KOVÁCS ISTVÁN PINTÉR LAJOS ZÁM TIBOR 96
