Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XI. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék hiedelmei, népszokásai, költészete)
ti vetélkedés is folyt! Eddig ugyanis csak a vásárhelyi (és másutt is ismert) sornótáról volt tudomásunk, s legutóbb felföldi adat a dalban való versengésről. A népköltészet szociológiája ezek szerint lényegében még szintén megíratlan. Népzene, néptánc 1648—1671. között a nagykőrösi városi számadáskönyvekben szerepel kobozra való húr, hegedű húr és czimbalmos hadnak adott bárány (ez utóbbiak minden bizonnyal cigányok lehettek). Azóta a koboz teljességgel feledésbe merült, új hangszerek terjedtek viszont el, és itt-ott megmaradtak a régiek is. Alföld-szerte a legutóbbi időkig ismert volt pl. az említett ka- násztülök, melyet kihajtáskor szólaltattak meg, és kisebb dallamot is tudtak rajta rögtönözni. Előkelőbb őse a jászberényi Lehel-kürt, a jászok „nemzeti” jelvénye, amely természetesen jóval későbbi a kalandozások koránál, valószínűleg bizánci munka. Csongrád—Szentes és Szeged környékén maradt fenn legtovább, bár szórványosan egyebütt is. pl. Csepel-szigetén, sőt egy-két helyen még a Dunántúlon is ismert a tekerő vagy másként nyenyere, amely minden bizonnyal a dudát váltotta fel és utóbb már a szegények hangszere volt. Inkább klarinét vitte a dallamot és a tekerő a ritmust, de melódiát is tudtak rajta játszani. Híres játékos volt a szentesi Szenyéri Dániel és a szeged-alsóvárosi Bukosza Tanács Ignác, az utóbbiról Juhász Gyula verset is írt. Ma ifjúságunk karolta fel ezt a különös, dünnyögő hangú zeneszerszámot, és mentette meg a feledéstől. Valamikor a duda volt a fontosabb, csak férfiak játszottak rajta, lehetőleg szólóban, és némi ördöngős híre is volt neki. Kedvességére jellemző, hogy a hajdani szegedi Dömötör búcsúkon még az étekhordó szakácsasszonyokat is dudaszóval kísérték a konyhától vagy a bográcsoktól az asztalokig. Egyébként szegedi híresség az említett menyecskefejű duda. Az Alföldön újabban a citera (az öregek helyenként tamburának is nevezik) a legnépszerűbb, itt a kisfejes, asztali, míg a Dunántúlon az ún. hasas változata volt elterjedve. (Tájunkon csak kevéssé kedvelt a délszlávoktól átvett tambu- ra, amelyet Szeged környékén találóan tökcitu- rának neveztek.) Utóbb a népi együttesek hatására Sándorfalván már citerabanda is alakult a népművészet mestere: Budai Sándor vezetésével. Az alföldi táncokról korántsem tudunk any- nyit, mint pl. a kalotaszegi, sárközi, rábaközi vagy egyéb csoportokéról, mivel újszerűségük csak kevesek érdeklődését keltette fel. Az alföldi táncok valóban jórészt újabb típusokból (verbunk, csárdás stb.) állanak, ezek is eléggé egységesek, szerkezetük azonban bonyolult és motivikailag is gazdagok. Tájunkon hiányoznak a női körtáncok, oldalági leszármazottjuk a kedvelt körcsárdás; a verbunk és a csárdás utóbb már nagyon összefonódott, sőt a csárdás lassú és friss része is eléggé egybe mosódott. Ezeket a táncokat azonban változatos módokon járják és az egyes figurákat számon is tartják (csapásolás, hátravágós, darudübögős, lippentős stb.). A kun verbunkot utólag sikerült rekonstruálni: ez háromrészes, vezetővel járt csoporttánc, amely lépegetésből, sarkantyúpengetésből, kézzel való ún. malmozásból és végül verbunkos- csárdásszerű lépésekből állt, szokásos dala volt: — Kiskunságban verbuválnak . . . Halvány emléke maradt a kiskun lakodalmi törökös táncnak: voltaképp a hívatlanok álarcos, játékos, táncos felvonulása; legkorábbi dala még így kezdődött: — Alla, Alla, manga dúra . . . és egy turbános török is felvonult a többiekkel. A végén ugrós tánc fejezte be a tréfát. A lakodalmakban a tréfás verbunk és általában a Dél-Alföldön a különféle ugrós (helyi nevükön oláhos) táncok voltak a legnépszerűbbek, ezekre hatottak legjobban a juhászok által közvetített erdélyi román táncok is. Sok még a tennivaló, szinte semmit nem tudunk pl. a szegedi ún. jópálos verbunkról, a juhász-, molnár- és super- (hajóács) táncról, a kiskun süveges, takács-, söprű-, farkas-, róka-, csibe-, le- gényes- és juhásztáncról, az ún. bográcstáncról stb. Régies a gombosi tüskömtánc, melyet eredetileg tűz körül járhattak. Nemcsak a kocsmákban, hanem egyebütt is táncoltak: télen voltak a tanyákon az ún. padkaporos bálok, de a színhely lehetett dohánypajta vagy egyéb nagyobb épület (csűr stb.) is, sőt Tápén a töltés melletti ártéri erdő. Ez utóbbi helységben maradt meg legtovább a táncbahí- vás régies szokása: a legények bent, a leányok pedig a kocsma előtt gyülekeztek, hamarosan megjelent egy legény, név szerint szólította a leányokat, akik keszkenőjük sarkát nyújtották oda, és így sorakoztak egymás után, néha nyolcan-tízen is. Akivel a legénynek valamilyen ellentéte támadt, marsot húzatott és kitáncoltatta. A tápai lakodalmakban utóbb már meghonosodott a párcsere és a sortánc is, lassanként itt és másutt is átalakult az egész táncrend és illem. (folytatjuk) 95
