Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - SZEMLE - Laczkó András: Bálint Tibor két könyve: Zarándoklás a panaszfalhoz; Látomás mise után
soviniszta erőszaktól. Mert ,,az uralkodni, győzni, égetni akarás nyelve az egyetlen, amelyet én is megvetek” — írja. Nem azt keresni, ami elválaszt, hanem ami más népekkel összeköt. Budapest építésének történetében a másfajúak olvasztótégelyét, vegykonyháját. Az anyanyelvi oktatás fejlesztését sürgető Comenius, a sarlósokkal rokonszenvező Julius Fuöik és a Kuncz Aladár Fekete kolostor-át fordító Corneliu Codarcea példáját. Ruffy könyve — öt fejezetet egymásra sorjáztam — a sokféleség vonzó egysége. A Nagyvilág szibériai, madagaszkári és tanzániai útinaplók gyűjteménye. A gondolatmenet áramkörébe a hazai viszonyítások kapcsolják: a repülőről megpillantott őshaza képe, az első világháborús magyar hadifoglyok országútja, az afrikai népviselet tarkaságában Mednyánszky és Szinyei Merse színvilága, a törzsi nyelvek közép-kelet- európai reminiszcenciákat ébresztő kisebbségi helyzete, Benyovszky Móricz életrajza. Kuriózumok helyett párhuzamvonás. A Hazai világ a riport nyelvén megelevenített magyar kultúr- história. Nemzeti ön- és honismeret, felsőfokon: múlt és jelen közti kapcsolatkeresés, a hiányzó láncszemek kutatása, relikviák beillesztése hagyományaink folytonosságába. Beszélgetés az Anonymus-kérdés mai állásáról, reflexiók Somogyi József Dózsa-szobráról és a mohácsi csata emlékművéről, a Ráday-levéltár, az Arany-, Ferenczy- és Babits-hagyaték krónikája, nekrológ Zsirai Miklósról és Bárczi Gézáról, Füst Milánról és Urbán Ernőről, naiv festők, műkedvelő gyűjtők bemutatása ürügyén történelem alulnézetben, nyomozások Csinszka és Csibe sorsában, Karinthy Ferenc kérdezése Karinthy Frigyesről, az utolsó Jókai-hős: Germanus Gyula arcképe, az építész Pollack Mihály és a festő Borsos József emlékének, a Táltos-kiadó botanikus Farkas László elfeledett alakjának idézése. Tárgy és módszer sokarcúsága mögött kultúr- értékeink egyazon tisztelete és megbecsülése. A Szomszédos világ vezérműfaja a portré. Megható pantheon és eleven arcképcsarnok erdélyi, felvidéki, vajdasági magyar írókról, művészekről, tudósokról, kultúrmunkásokról. Kevés vonallal meghúzott, a lényeget kiemelő és jellemző tus- vagy krétarajzok ezek többek között Balogh Edgárról, Dsida Jenőről, Kacsó Sándorról, Koós Károlyról, Nagy Imréről, Szabédi Lászlóról, Gy. Szabó Béláról és Tamási Áronról. Élmény, emlék bensőségessége, lírája ötvöződik bennük a nagy emberi tetteket méltató pátosz- szál. A hang néha a feledéssel perlekedő vitairattá forrósodik, például az erdélyi sajtó Specta- toráról: Krenner Miklósról és a Kalevala-fordító Nagy Kálmánról, vagy a kolozsvári levéltáros polihisztor Kelemen Lajosról és a Tizenegyek antológiáját szerkesztő Balázs Ferencről szólván. A Szétszórt világ sorsképek mozaikjaiból ösz- szeállított tabló a „nyolcadik magyar törzs”, a nyugati emigráció életéből. Megrendítő regény- és novellatémák között vagyunk, miképp vándorolt ki Mezőcsát Amerikába, merre kanyargóit a csángó közösség útja, milyen az emigráns lét, ha azt Károlyi Mihály köztársasági elnök és Miklós Jutka volt váradi holnapos költőnő éli, hogyan szóródtak szét a világban olyan kultúr- kincseink, mint a két, Milánóban meglelt Korvina és Jókai török tárgyú regényeinek kézirata. A drámából fakadó érzelmességet tudós pedantéria ellensúlyozza: a külföldi magyar nyelvű újságok katalógusának és a magyar diaszpóra életrajzi lexikonénak tárgyilagosságba menekülő ismertetése. A zárófejezet, A csend világa, a kötet nyugvópontja. Melanchólikus-tűnődő önvallomás patriotizmusról, kötődésről, munkáról. A Hajszálgyökerek-téma szubjektív parafrázisa, a rejtőzködő én magamegmutatása, a történelmi sors fortisszimói után az otthon pianója. Figyelemre méltó könyv a Ruffy Péteré. Nagy fölfedezések nincsenek benne, mégis a fontosabbak közül való. Heves polémiák nem kavarják viharosan izgalmassá, mégis kitűnik a közírói vállalkozás emberi tisztaságával, a megformálás igényességével és olvasmányosságával. Illyés Gyula okkal állapítja meg szerzőjéről: „Életművet szerkeszt össze. Mintegy fal mellett haladva, egy cél felé, amelyről az idő fogja kimutatni — mutatja máris —, hogy irodalmi.” (Szép- irodalmi Kiadó, 1979.) GREZSA FERENC BÁLINT TIBOR KÉT KÖNYVE Zarándoklás a panaszfalhoz Látomás mise után Elöljáróban utalni szükséges az író vallomására, amely szerint a Zarándoklás a panaszfalhoz ott folytatja a történetet, ahol a korábbi regénye cselekményszálait elvágta, az ötvenes évek derekán, „amikor a napot gyakran elfödte egy- egy égig nyújtózó személy árnyéka”. Az idő, a történelmi háttér persze sohasem krónikaszerű közvetlenséggel, hanem az életútnak át- színezésében, érzelmeken, megnyilvánulásokon, gondolatokon és gondolkodásformákon át nyer tartalmat. Bálint Tibor alakjai köré nem vázol analitikus társadalmi hátteret, meg sem kíséreli eszme- vagy politikatörténeti kérdések részletes taglalását, sem értékelését. Mégis, az olvasó szinte az első lapoktól tudja, hogy milyen légkörben éltek, mozogtak, cselekedtek vagy bénultak meg a szereplők. A kor jellemző vonásai tűnnek elő azokból a sorokból, amelyekben arról olvasunk, hogy a közadót megszavazó gyűlést sötétbe borító rövidzárlatot „megfontolt szabotázsának vették. Az idő, a korszak jellemzői sűrűsödnek az ilyen mondatokban: „Bizonyítsa be, hogy ártatlan, s akkor hiszünk önnek.” Akkoriban nagyon gyakori, már-már „természe83
