Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Kunszabó Ferenc: Felvonulás

már a Nagytömegcikkben álltam egy öreg szaki mellett. Beállító lakatos volt, az lettem én is itthon. — Október volt, ötvenkettő kivételesen hideg és esős októbere — vagy csak azért gondolom így, mert az Egyes Üzem már állt, de a teteje még nem volt készen, és mi egész hónapban hordtuk, alapoztuk, szereltük ezeket a gépeket. Napi tizenkét, tizennégy órát dolgoztunk, és utána még nem volt kedvünk hazamenni. Most maga azt gondolja, persze, hogy a fáradtságtól, és lehet, hogy igaza van, de akkor mi nem így éreztük! — A kezemet le-levertem, a hajamból nem tudtam kimosni a fémporos olajat, a ruhám szakadt volt és zsíros; anyám csak sopánkodott, hogy mi lesz veled, fiam, egészen lesoványodtál,tönkremégy,elpusztulsz — én meg csak néztem rá értetlenül: miről beszél?! Hát persze, ő nem tudja, nem tudhatja, hogy ma is a százhúsz tonnás gép nem akart beállni a helyére, az istennek sem, de akkor hátulról megbillentettük, és becsusszant mégis, gyönyörűen!... És, tudja, munka közben mindig arra gondoltam: ezt vagy amazt most hogyan csinálnák Csepelen, a Nagytömegben? Pedig hát, igaza van: fél évet töltöttem ott összesen — de mikor ötvennégyben lekerült ide Gorjanc elvtárs, és első találkozásunk alkalmával azt kérdezte, honnan ismerjük egymást, én pedig mondtam, hogy az átképzős tanfolyamon ő tanította a szerkezettant, akkor felderült az arca, és hátbavágott, hogy: Á, hát akkor maga is csepeli!... Hát csak azért mondom, így lettem én csepeli, és még sokan. Mások meg úgy, hogy előbb mentek fel dolgozni, esetleg még a háború alatt, de mikor meghallották, hogy gyár épül Berényben, hazajöttek. Érkeztek velünk törzslakos csepeliek is, de talán az egyetlen Gorjanc Ignác maradt itt közülük, mert a többi visszament, mikor a dolgok kezdtek helyrerázódni — úgy hogy nekünk kellett Csepelt, Diósgyőrt, Angyalföldet, Zuglót meg a többit idegyökereztetnünk!... Ha sikerült, hát sikerült. Az elején talán magunk sem gondoltuk volna.”

Ezerkilencszázötvenkettő júliusáig a városi tanácsnak 125 embert sikerül toboroznia. Mint már tudjuk, a Bajcsy útról körülbelül ugyanennyit küldenek a budapesti (Alumíniumgyár és Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek), valamint a székesfehérvári (Vadásztölténygyár) átképzős tanfolyamokra. Ez a létszám kezd termelni — de hogyan!? Nagykabátban. A szerencsésebbek pufajkában feszítenek. Gumicsizma is érkezik valamennyi, a baj csak az, hogy nehezen tűri a jász föld sarát: egy-egy mélyebb cuppanás, és a gazdája már kereshet is egy darab drótot, hogy megoperálja. Állandóan érkeznek a gépek az NDK-ból. S ha már itt vannak, nem állhatnak az udvaron esőben, hóban, fagyban. Az építőknek, a szakipari vállalatok dolgozóinak nem feladatuk a cígölés, ráadásul nekik éppen elég bajuk van a folyton fenyegető határidőkkel. A rabok, akik többnyire egy tiltott disznóvágásért, pótbeadás elmulasztásáért, de legfeljebb a padlást lesöprő „hatósági segéderő” megveréséért vannak itt — a csíkos ruhájú politikai foglyok természetesen nem lelkesednek az 500, 1000, 2000 mázsás gépekért. így aztán napirenden van, hogy valaki bekiált a már működő üzemekbe: Csülökre, legények!. . . És akkor meg kell markolni. Nem fickándozik bennük az erő, mert az anyának vagy a feleségnek otthon igencsak be kell osztani a jegyre kapott zsírt, olajat, lisztet, krumplit, babot, de azért kimennek, késlekedés nélkül. És ilyenkor a mélyről jövő, akaratlan nyögések, a zamatos káromkodások, a sápadásig való emelések közé egy- egy harsány kacaj is belopódzik, minek tárgyát aztán évekig lehet mesélni: A gépeket orosz kiskatonák hozzák. Német jóvátételből szállítják egyenesen hozzánk. Egyszer is megérkezik egy teherautó, az emberek nekihuzakodnak, de akkor a vezetőfülkéből kiugrik egy szőke kis őrmester, és elkezd ám nagymérgesen kiabálni, hogy: Szicsasz, Mátyár! Kolja! Kolja!” És veri a gép oldalát. Mire valaki azt találja mondani: Eriszd, magyar! Majd Kolja megmarkolja. — És a jókedv még csak fokozódik, mikor kiderül, hogy Kolja fent aludt a platón, a gép alatt: hosszú az út Drezdától Jászberényig.

58